Mi lesz veled MKP?

Az ilyesmitől már csak egy lépésre van az a taplóság, hogy a sajtó nyakába varrják a fenyegető fiaskó tényét. Mintha a sajtónak lenne valamiről beszámolnivalója, ami nem létezik… Magyarán, mintha nem létező akciók lereagálásával „reakciózna“ a sajtó…

Lássuk hát nagyvonalakban, mi történt az MKP-ban, MKP-val az elmúlt másfél évben:

1. Nem került be a kormánykoalícióba.
2. Mélynemzeti pártok alakítottak kormányt Szlovákiában.
3. A párt önmagához képest a leggyengébb eredményeket produkálta az önkormányzati választásokon.
4. 2007 tavaszán egy igen-igen enyhén szólva, hektikus belső, ám a nyílt színen is zajló kampányt követően Csáky Pál váltotta az elnöki poszton Bugár Bélát.
5. Csáky gondolt egy nagyot, és derült égből villámcsapásként fölmelegítette a Beneš-dekrétumokat, konkrét megoldási javaslatok nélkül.
6. Eztán, ugyancsak derült égből villámcsapásként egy olyan szlovák-magyar megbékélési nyilatkozattal rukkolt elő, amelyből aztán napokon belül ki is hátrált.
7. Revansként a mélynemzeti kormánypártok, a szlovák ellenzékkel együtt, elfogadták a Beneš-dekrétumokat jelképesen bebetonozó parlamenti nyilatkozatukat.
8. Az MKP ezt a nyilatkozatot úgy minősítette választói előtt, hogy azok kollektíve bűnösnek érezzék magukat. Ezt a nézetet Csáky megetette a „hivatalos Magyarországgal” is.
9. A „hivatalos Magyarország” képviselői ún. magánlátogatásaik során jöttek megvigasztalni a szlovákiai magyarokat.
10. Csáky megírta a Beneš-dekrétumokra vonatkozó nyilatkozatot bíráló levelét Brüsszelbe.
11. A mélynemzeti szlovák kormánypártok, különösen a Slota-féle, sajnos azonban az MKP potenciális koalíciós partnerei is, még inkább berágtak ezért, az MKP-ra.
12. Csáky elnökké választása óta a szlovákiai magyar köznépre, úgymond, civil kezdeményezésekre hivatkozik minden egyes megnyilvánulása során, holott tetten érhetően nemhogy széleskörű társadalmi, de pártbeli konszenzus sem létezik megnyilvánulásait alátámasztandó.

Lám, gyaníthatóan ebben a 12 pontban van a kutya elásva. Vagyis kb. ezek az események amortizálták a pártot annyira, amennyire. Ám, hogy tárgyilagosak legyünk, ez a helyzet a legkevésbé sem alakulhatott volna ki Bugár Béla nélkül.

Igaz, arról nem ő tehet, hogy az MKP kívül rekedt a kormánykoalíción, következésképpen azt sem lehet a szemére vetni, hogy mélynemzeti pártok alakítottak kormányt Szlovákiában. Abban azonban mindenképpen sáros Bugár is, hogy az annak idején még általa vezetett párt lebőgött az önkormányzati választásokon. Mégpedig azért, mert megengedte – persze korántsem csak őt terheli a felelősség emiatt, hanem az MKP akkori vezetőit, akiknek egyike Csáky is – , hogy a párt alapszervezetei az évek során odáig zülljenek, hogy eluralhassák azokat az adott közösségek legméltatlanabb, kizárólag a napi politikai és gazdasági zsákmányszerzésre berendezkedett individuumai. Akiket – tisztelet a szabályt erősítő kivételeknek – a mai napig közutálat övez mindenütt, ahol csak feltűnnek.

Továbbá, Bugár részben arról is tehet, hogy olyan volt az MKP belső elnökválasztási kampánya, amilyen volt. Azzal együtt, hogy a tisztújító kongresszus előtt úgy posztolt elnöki babérjain, akár egy indiai oszlopos szent…

Nem beszélve arról a példátlan mulasztásról, hogy az általa fémjelezett pártban tulajdonképpen a kormányzás nyolc évén át szabad kezet kaptak az ő és környezete legádázabb ellenlábasai is. Akik ez idő alatt szépen lassan kiépítették azt a struktúrát, amely tagjainak a kormánypozíció elvesztését követően immár nem volt vesztenivalójuk, így hadra foghatókká váltak vele szemben…

Ami pedig eztán történt, tetszik, nem tetszik, Csáky Pál sara. Mégpedig akkor is, ha a lehető legnemesebb szándékok vezérelték őt. Hiszen elnökké választása óta, a legkevésbé sem volt képes igazolni azt a – kizárólag általa és mamelukjai által táplált legendát –, hogy ő egy, úgymond, kiváló szónok, a mindenkori sajtó avatott kezelője, elegáns és decens politikus, akinek a kisujjában vannak a közéleti tudományok… Amit ugyanis azóta produkált, mindezen állítások ellenkezőjéről tanúskodik. Hiszen tulajdonképpen mindenkivel összekülönbözött a szlovákiai politikai porondon. Ráadásul, az általa lózungszerűen dicsőített és szövetségesének minősített szlovákiai magyar értelmiséget is még inkább megosztotta, mint amennyire az valaha is meg volt osztva. Nem beszélve az MKP lehetséges választóiról, akik szinte elnökké választása óta naponta majdnem úgy kénytelenek ébredni, mintha valami idegen tartományban megtűrt emigránsok lennének…

Csoda-e, holmi alattomos merénylet-e eztán, hogy „Bélánknak” esetleg eszébe jutott az aktivizálódás lehetősége, mi több, szükségessége? Nem csoda, s merényletnek is csak az oktalan pártkatonák és a pozícióféltő konjunktúralovagok tarthatják.

Az persze más lapra tartozik, mennyit ér egy porcelánváza, ha azt cserepeiből akarja valaki rekonstruálni…? Vajon nem lesz-e jogos fölvetés, ha némelyek azzal hurrogják majd le Bugárt, hogy anno ő taszajtotta ezt a vázát az asztal szélére, mielőtt azt óvatlanul lelökték onnét…? Aztán meg az sem mindegy, egyáltalán kell-e, lehet-e bíbelődni egy olyan valamivel, mi széthullt darabokra…?

Még valami: A fenti keresetlen okfejtés szándékosan nem tért ki arra a jelenlegi, szlovák pártok kialakította politikai klímára, amely Szlovákiát mostanában jellemzi. Különös tekintettel a szűkkeblű és menetrendszerűen megnyilvánuló alpári nacionalizmusra. Arra a kisebbségellenes politikai divatra, amely a legutolsó politikusi kifutókat is jellemzi ebben az országban. Meggyőződésem ugyanis, az MKP politikai platformok nélküli gyűjtőpártként való létezése óta fennálló romlását, a külső körülmények kedvezőtlen és rapid változása csupán fölgyorsította! Ha úgy tetszik, a kormányzás „délibábos aranykora“ csak elfedte azt!