Mi jöhet Koszovó után?

szilva | 2008. február 17. - 17:20 | Vélemény
Koszovó nem az első állam, amellyel megváltoznak az országhatárok Európában. Eltűnt a térképről az öröknek kikiáltott Szovjetuió. Csehszlovákia békésen múlt ki, Jugoszlávia viszont véres, mérhetetlen tragédiákat okozó háborúban tűnt el a térképről. Ezúttal is új államok léptek a helyébe, mától egy újabb.

Megértem az albánok hatalmas örömét és kitőrő lelkesedését, akik elképesztő szívóssággal, mérhetetlen áldozatok árán és célirányos stratégiával küzdöttek nagy álmukért, a független országért. Némi empátiát érzek a Koszovóban maradt, és immár hivatalosan is kisebbségi sorsba szorult szerbek, miként anyanemzetük egyszerű polgárai iránt is, hiszen számukra leírhatatlan veszteség annak a területnek az elvesztése, amelyet államiságuk bölcsőjének tartanak. Ahogy egykor a mi elődeink hátán csattant az ostor – a magyar főurak és sok idióta politikus pöffeszkedő, a nemzetiségek iránt érzéketlen magatartása miatt, amely a trianoni tragédiához vezetett –, most ugyanilyen fájdalmat érezhetnek ők is, elsősorban Szlobodan Milosevicsnek és cinkostársainak Nagy-Szerbiáról álmodozó, kalandor és véres politikája miatt.

Európában máig aligha lehet igazságot tenni, határokat húzni etnikai alapon. Most Koszovó esetében látszólag ezt szempontot részesítették előnyben, nem úgy, mint csaknem egy évszázada, a versailles-i palotában.

Pedig dehogy. Akkor is, most is nagyhatalmi érdekek érvényesültek. Koszovó esetében egyértelműen az amerikai stratégiai szempontok kerekedtek felül, s az uniós országok többsége nem talált jobb megoldást. Minden egyeztető, békéltető kísérlet a tévéhíradóknak köszönhetően a szemünk láttára végződött kudarccal. Márpedig az amcsik mindkenképpen meg akarják vetni a lábukat a Balkánon, ahonnan mégis csak közelebb van Irán, a jelenlegi legfőbb ellenségük. S ahonnan más katonai céljaikat is könnyebben elérhetik. Egyáltalán nem valamiféle igazságérzet, hanem őnző nagyhatalmi érdek vezérelte őket, amikor Koszovó függetlenségét támogatták.

Thomas Fleiner neves svájci jogászprofesszor szerint Koszovó függetlensége rettenetes dominóhatást válthat ki. Főleg azért, mert a nemzetközi jogot semmibe vették, az ENSZ BT határozatait pedig selejtpapírrá degradálták, hiszen Koszovó függetlenségét egyoldalúan, Szerbia hozzájárulása nélkül kiáltották ki. Ugyanis a világszervezet 1999 júniusi, 1244-es számú határozata Koszovó esetében széles körű autonómiát és tényleges önkormányzatot ír elő, függetlenségről azonban szó sincs. Az amerikaiak és a nyugati országok többsége szerint a legújabb fejlemények és a tények már meghaladták ennek a dokumentumnak az időszerűségét. Az oroszok tiltakoznak, hangoskodni fognak, de kemény hangú nyilatkozatnál az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívásánál aligha tesznek, tehetnek többet. Szerbia miatt feltehetően nem vesznek össze sem az uniós országokkal sem az Egyesült Államokkal.

Románia, Szlovákia szemmel láthatóan berezelt a történtek, és főleg a két országban élő magyar kisebbség miatt. Miként a spanyolok, a görögök és a ciprusiak is, rémálmaikban saját belpolitikai helyzetükre, az ott élő, a terrorcselekményektől sem visszariadó etnikai közösségeikre gondolva.

Európa szerintem a mai nappal mindenképpen válaszúthoz érkezett. Koszovó etnikai villongások és újabb nemzetállami nacionalista indulatok erősödését gerjesztheti. Van azonban némi reménysugár is. Éspedig az, hogy ha a mától független állam stabilizálja a belpolitikai és nemzetközi helyzetét, s valóban szavatolja az ottani szerb kisebbség egyéni és kollektív jogait, akkor ez a balkáni miniállam akár precedens is lehet. Nem az elszakadásra, hanem az Európa számos országában élő kisebbségek, többek között a Magyarország határain kívül élő nemzeti közösségek – elsőként a szerbek további betelepedése miatt is súlyos veszélybe került vajdasági magyarok – jogállásának huszonegyedik századi szintű rendezésére. Amelyre nincs egységes recept, mert ahány nemzetiség, szinte annyiféle sajátosság és igény. Ugyanakkor az önkormányzatiság olyan elv, amelyet különböző mértékben és formában érvényesíteni lehet, s amely mentén valóra váltható a rendezés.

Mikuláš Dzurinda kormánya nem egykönnyen, de azért erre az útra lépett, amikor fokozatosan megteremtette a feltételeket kulturális és oktatási autonómiánkhoz. Robert Fico kabinetje, nyilván a koszovói események hatására és nacionalista kebelbarátjának, Ján Slotának az ösztönzésére szerzett jogaink megnyirbálására tör. Ezt már az elmúlt hetekben is tapasztalhatjuk. Ha nem rezelünk be – mint ők a koszovói eseményektől –, hanem a sarkunkra állunk, és nem sunyítunk, akkor sikerrel vívhatjuk meg a magunk politikai és kulturális harcát. Mert ha segítünk magunkon és nem hátrálunk, akkor az unió is megsegít.