Akárcsak Csáky és Bugár, az utcán kaptak hajba...

Barak László | 2008. február 21. - 11:51 | Vélemény

A vezetőváltás igénye általában akkor horgad föl bármilyen tömegszervezetben, így természetesen a politikai pártokban is, ha az adott szervezetnek, maradjunk most már a politikai pártnál, csökken az érdekérvényesítő képessége. Magyarán, ellenzékbe kényszerül, tehát megfosztatik a hatékony hatalomgyakorlás lehetőségétől.

Ilyen esetben aztán úgy húznak el a jelképes fedélzetről a hatalom szagára gyűlő konjunktúralovagok, mint süllyedő hajóról a patkányok. A halálra ítélt kapitány mellett pedig csak az iránta vallásos hűséget tápláló pártkatonák, hétköznapi kebelbarátok tartanak ki. Vele szemben pedig megszerveződnek a lázadók, akiknek aztán vagy sikerül elintézniük a kapitányt vagy elsüllyesztik a hajót…

A Magyar Koalíció Pártjában az előbbi esemény játszódott le 2007-ben, azaz elintézték a kapitányt és azóta az addigi első tiszt parancsnoksága alatt tévelyegnek...

Ennyit a jelképes sóderból, amely a Bugár Béla esete a legénységgel és Csáky Pállal címmel került be a szlovákiai magyarok közéleti krónikájába.

Az időközben immár meglehetősen szakállasá vált sztorit azért érdemes most leporolni, mert tulajdonképpen ugyanilyen alapon gerjedt a minap az egyelőre Mikuláš Dzurinda vezette SDKÚ háza táján az a pártütés, amely során nevezett ugyanúgy járhat, mint valamikori elnökkollégája, Bugár Béla. A MKP-ban lejátszódott eseményekhez képest ugyan némi fáziskéséssel mentek neki Dzurindának, ám tekintve, hogy az SDKÚ az MKP-nál jóval fajsúlyosabb politikai párt, érthető, hogy tovább tartott a hatalomvesztés nyomán bekövetkező kijózanodási folyamat. Tegyük hozzá, ideje volt már bizony, hiszen a kormányváltás óta eltelt időszakban ez az MKP-nál jóval kvalifikáltabb emberfőkkel ellátott párt sem volt képes megtalálni a helyét. Magyarán, korábbi önmagukhoz képest olyan esetlen-tanácstalanul kóvályognak a közéleti porondon az SDKÚ politikusai is, mint egy falusi kislány Pozsonyban…

A SDKÚ-beli vezetőváltás szükségességét, amint az az MKP-ban történt, a párt alelnöke, Juraj Liška vetette föl a minap. Mégpedig ugyanúgy a sajtóban, mint annak idején Csáky. Nincs mit tenni, a közép-európai politikai folklór úgy látszik ebben is különbözik a civilizált tájakon honos móditól. Vagyis a politikai pártokban bizonyos időközönként ki-kipattanó konfliktusokat, a belügyeket, nem a lehető legszűkebb családi körben rendezik le, hanem kiviszik azokat az utcára.

Ez azonban csak az egyik gond. Sokkal problematikusabb az a tény, hogy épp úgy, ahogyan az az MKP-ban történt, egy olyan politikus állt föl a regnáló pártelnökkel szemben, aki sem karizmatikus tulajdonságai tekintetében, sem pedig szakmailag nem jelenthet alternatívát a vezetői poszton. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Juraj Liška, aki annak idején egy tragikus katonai légibalesetet követően távozott önként a hadügyminiszteri posztról, egy olyan jellegtelen politikus, akit Mikuláš Dzurinda álmában is zsebre tesz.

Másrészt viszont, valóban tenniük kell valamit az SDKÚ legbefolyásosabb embereinek, nem utolsósorban pedig a párt gazdasági holdudvarába tartozó szponzoroknak, hogy a párt vezető politikusai, apparátusa magához térjen. Mielőtt még úgy szétszéledne a lehetséges választótábor, mintha soha nem is létezett volna. Tehát a lehető legrövidebb időn belül meg kell találni Dzurinda lehetséges utódját. Ugyanekkor a politikai marketing írott és íratlan szabályai szerint, úgymond, fel kell építeni a kiszemelt alanyt, majd villámgyorsan megejteni a vezércserét.

Nagyságrenddel szerencsésebb lett volna, ha mindez nem holmi balkáni módszerrel, vagyis a széleskörű sajtónyilvánosság előtt zajlik, hanem a családban marad. A kocka viszont immár el van vetve, vagyis megakadályozhatatlan most már, hogy diszkrét körülmények között folytassák le a hatalmi harcot. Egyértelmű viszont a következmény is: még tovább amortizálódik az amúgy is megroggyant párt. Amortizálva egyszersmind a komplett szlovákiai ellenzéket…