Elismerni? Kivárni?

szilva | 2008. február 24. - 16:11 | Vélemény
Az Egyesült Államok elvárja Magyarországtól is, hogy mielőbb ismerje el Koszovó függetlenségét – nyilatkozta a budapesti amerikai nagykövet.

Aki a jelek szerint nyitott kapukat dönget, mert Göncz Kinga külügyminiszter már korábban azt közölte, hogy javasolni kívánja a kormánynak ezt a döntést.

Aggódva olvastam a véleményét. Azonnal arra gondoltam, mennyivel megfontoltabban érvelt cseh kollégája! Karel Schwarzenberg csütörtökön a prágai parlament külügyi bizottsága előtt kifejtette, hogy hazájának érdeke az új balkáni állam elismerése, mert nemzetközi tekintélyét és uniós befolyását csak így őrizheti meg. Ugyanakkor azonnal hozzátette: nem kell elsietni ezt a diplomáciai és politikai döntést. Érdemes megvárni, vajon a koszovói kabinet tevékenysége a deklarált európai értékrendet követi-e, valóban szavatolják-e az ottani szerb nemzeti kisebbség állampolgári és közösségi jogait, megőrzik-e sok évszázados műemlékeit, szent helyeit, a szerb államiség jelképeit. „Ha majd minderről megbizonyosodunk, csak akkor létesítünk Pristinában cseh nagykövetséget” – közölte a prágai honatyák többségének egyetértése mellett.

Csehország viszonylag távol van Szerbiától, tudomásom szerint nincs különösen jelentős gazdasági érdekeltsége sem abban az országban. Igaz, hagyományos, szláv alapú szálak fűzik ehhez az országhoz is. Mégsem csak ezért óvatos, hanem főleg azért, mert sok még a bizonytalansági tényező. Budapest számára Pozsony és Bukarest Koszovóval kapcsolatos elutasító magatartása aligha lehet követendő példa. Viszont nem ártana, ha Göncz Kinga és főleg a magyar kabinet legalább elgondolkozna a csehek kiváró taktikáján. Annál is inkább, mert Magyarország ugyebár Szerbia szomszédja, s ráadásul a Vajdaságban jelentős számú magyar él. Akik már eddig is mérhetetlenül sokat szenvedtek a balkáni háborúk miatt. Most ismét ők kerülhetnek a szó szoros értelemben életveszélybe, ha Budapest azonnal követné a nyugati nagyhatalmak lépéseit. Amelyektől ugyan szükség esetén elvben és gyakorlatban is kérni lehet a szerbiai magyarság védelmét, viszont minden egyes ottani magyar családot és személyt aligha lehet megóvni az amúgy is indulatos, mostanság pedig még feldúltabb szerbek (akik között a magyarok lakta térségben sem kevés a boszniai és koszovói menekült) támadásaitól. Ráadásul nem lenne helyénvaló megszakítani azt a kapcsolatot sem, amely több magyarországi pártot fűz a szerbiai európapárti erőkhöz. Koszovóról ebben a helyzetben ők sem akarnak és tudnak lemondani, vagyis a volt országrész elszakadásának az elismerését ők is barátságtalan lépésnek tekintenék.

E tényeken kívül évszázados történelmi példák, sorsdöntő magyar politikai baklvések sokasága is intő jel lehet arra, hogy ne siesse el a budapesti kabinet Koszovó elismerését. Ha a cseheknek és a lengyeleknek nem sürgős, akkor Magyarországnak vajon miért lenne az? S ha mindkét visegrádi állam kormánya a jelek szerint képes mindezt észérvekkel elmagyarázni az érthetően türelmetlen amerikaiaknak és más nyugati szövetségesüknek, akkor magyar kollégáik miért nem követik ezt az utat, amely sokkal inkább megfelel a mi nemzeti érdekünknek is? S ha már annyit beszélnek a visegrádi négy ország együttműködéséről, akkor miért ne lehetne legalább ilyen nagy horderejű ügyben egyeztetni és egyszerre lépni? Olyan kérdések ezek, amelyekre Budapesten kell megadni a bölcs választ.