Tompa Tompa…

Vida Gergely | 2008. március 8. - 17:18 | Vélemény

A Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny járási fordulója, középiskolás kategóriában, kétszeresen érintett. Egyrészt személyesen, ugyanis diákjaim szerepeltek, s nagy örömömre kiválóan –, más kérdés, hogy egyikük sem jutott tovább; másrészt szakmai értelemben –, kérem, bocsássanak meg nekem kis nagyképűségemért. A kettőt nem keverem össze, de az első körülményei segítenek az argumentációban.

Kétségtelen, hallhattunk tapasztalt szavalókat, a tehetség is meg-megvillant egy-egy továbbjuttatott versenyzőben. De szándékosan nem teljesítményt írtam, mert az nemigen volt. Mert: ha tehetséges valaki, ha nem, még mindig szaval, a 21. században, s ami meglepőbb és megdöbbentőbb, nem csak verset, hanem prózát is. Öblösen, retorikusan, tragikus indulattal, hogy a hang forgószélként verte fel a Bacsák utcai Csemadok-terem talajának ottfelejtett centis porrétegét. Szegény diák, ezt kapja örökségül valahonnan (a tanárától?), a hang már-már a gyomorból jön, a finom, csinosan öltözött diáklány diadalíveket okád, és irtózatosan kiabál. Erre a képletre működik a Karácsonyi ének, Dzsida, meg minden. Mi lehet az oka, hogy ma még tovább lehet jutni a Nem tudhatommal, Sütő Andrással, s hogy még mindig lehet Kulcsár Tiborral jönni. Mert ezek mindig „átjönnek” a zsűrinek, ezek meg vannak értve a zsűri szerint a diák által. A Parti Nagy meg Szabó Lőrinc meg mondjuk nem.

Mert ezt a választ kaptam két versenyzőm teljesítményére rákérdezve. Mondom, nem akarom kommentálni, elfogult vagyok, csak jelzem, a zsűriétől eltérő véleményem van a két diákomat illetően, de hát szívem joga, ugye; de oké, nem jók voltak e teljesítmények, kész. De érdekes, az indoklás másik felében elhangzott, hogy az a baj a Szabó Lőrincesnél, hogy csak úgy jöttek egymás után a mondatok, bizony, nem volt megértve a problematika az (Egy asszony beszél c.) versben. Nemigen értem, hogy kellene következniük a mondatoknak, amikor egy férfi szerző szerepeként megteremtett szerelmes, sebezhető, ám büszke és tudatos női hangot interpretálunk. Tán mint Petőfinél? Rendben, eltoltuk, de Dzsidát prófétaként dübörögtetni az meg van értve? És a jóöreg Scrooge-nál sem ajánlatos ijesztegetni a szellemeket, szerintem /vö.: Karácsonyi ének/.

Szóval még mindig szavalunk, szavalunk az egekig, szavaltak itt is, hogy még a szomszédban is hallották. Ha hangos és íves, akkor átjön. Ha halk és prózaibb, játékosabb, akkor nem. Igaz, az utóbbi rizikósabb, lehet, nehezebb megcsinálni, s lehet, a mi csapatunknak nem sikerült. Ez legyen az én gondom. Meg az is, hogy a nagyobb hagyományokkal rendelkező, „jónevű” iskolák diákjai, ugye, azok jobban megértik...

De a porosra kitaposott út, melynek irányát és alapköveit még a 19. században határozták meg, ill. rakták le, még mindig a legbiztosabb: a továbbjutók, talán egy-két kivétellel, ezen az úton ballagnak, mázsás léptekkel… Ezek az aranyos, tehetséges gyerekek, jövőnk zálogai.

Nyúlott orcánk padlóig ér.