Tényleg fölrobbantanátok a Mária Valériát?
Vasárnap elzarándokoltam a Mária Valérián át családostul Esztergomba. Föl a Várba, a Bazilikába. Immár sokad íziglen kiélvezendő a határőrök nélküli hídi átkelést – Párkányból az „anyanemzetünk“ ölibe… Jó volt, szép volt, mint mindig, ha a várdombról szemlélheti az ember a fess Mária Valériát, az újjáépített hidat, ráadásul oly személyesen keserédes szorongás közepette, aminő csak és kizárólag nekem adatott meg. Ám erről valamivel alább essék szó…
Szóval, minden okésnak indult. Úgy dicsekedhettem Esztergom muzslai-párkányi gyökerű "bennfenteseként”, amint szoktam volt. Ausztráliai nászasszonyoméknak, menyemnek, Mónikának először, nejemnek, Eszter lányomnak, Bálint fiamnak, ki tudja hányadszor. Mintha bizony személy szerint én hordtam volna össze a két kezemmel a várdombot, a bazilikát, no és a prűd, „csecsszopóktól” óvakodó Miklós alias Meloccó, Szent István megkoronázását idéző monumentális szoborkompozíciójához a fehér márványt…
Amint említettem volt, idillben fürdőztünk ottan nyakra-főre, mígnem egy kis emberi gruppra lettem figyelmes. Amelynek kellős közepében egy ember szónokolt – meglehetősen teátrális gesztusokkal. Nocsak, gondoltam ekkor, mostan belehallgatunk, ráadásul ingyen és bérmentve, egy avatott idegenvezetésbe. Merthogy a grupp tagjai ifjú magyar turisták voltak. A szónok pediglen nem más, mint az „idegenek vezetője”… Mi több, épp a hídról, a Mária Valériáról folyt nagyban a szó. A szikár, peckes fejtartású, elhivatott tekintetű (Ugye, milyen ismerős manapság ez az emberfajta?), szíve fölött jókora kokárdát viselő „úriember” éppen ott tartott, hogy, úgymond, a híd újjáépítésével a Felvidék tulajdonképpen visszatért, vagyis jelképesen visszacsatoltatott az „anyaországhoz. ” No és most mi van?“ – tevé föl a költői kérdést emberünk, amelyet persze azonmód meg is válaszola: „Hát az van, hogy a „szlovákok” reggelente fogják magukat, oszt´ átjönnek az „anyahonba” pénzt keresni. Este meg irány vissza, hogy aztán a minálunk megkeresett pénzt odaát költsék el…“
Hm! Itt éppen elkáromítottam volna magamat, ám szinte lélegzetvétel nélkül folytatta a kokárdás magyar testvér: „De ez még semmi! – dörögte a közelgő poént jelezve, majd így nyomta tovább: „És vajon mit csinál a mezei esztergomi polgár? Bizony mondom, nem mást, mint azt, hogy ő is átballag a hídon, és mivel ugyanazt a minőséget olcsóbban kapja meg, mint idehaza, ő is a szlovákoknál költi el a pénzét.“ Majd kellő hatásszünet után jött az igazi csattanó: „Mondják is az esztergomi vállalkozók, ezt a hidat itten korántsem éljenezni kellene, hanem fölrobbantani…!”
„Nabazmeg!!!“ gondoltam ekkor én, aztán köptem volna egyet, ha képes lettem volna akár csak nyelni is… Eszembe jutott, hogy „ezek“ akartak bennünket oly vehemensen „magyarállampolgárosítani" anno!
Hogy húznák oda, a lábuk közé az állampolgárságukat, ahol a hülye, rátarti eszüket hordják…!
Tíz éve halott apám arca derengett föl előttem eztán. Aki úgy ment el hatvanhat évesen, hogy nem teljesült élete álma: nem sétálhatott át anyámmal Párkányból Esztergomba gyermekkora hídján.
Én tettem meg aztán helyette, ami neki már nem adatott meg. A Mária Valéria újraavatását követően több ezer boldog emberrel együtt átsétáltunk Párkányból Esztergomba. Beteljesítendő apám akaratát is.
Azt hittem akkor, az a szál rózsa, amit érte a hídról a folyóba dobtunk, a fecsegő felszín helyett a sokatmondóan hallgató mélyben közvetíti majd az örök hiányérzetet és az elmulasztott lehetőségek keserédes üzenetét…
