Elkúrjuk ezt is?

szilva | 2008. március 19. - 10:27 | Vélemény
Nem ér meglepetésként a hír, hiszen már tegnap kiszivárogtatták. Azt is, hogy Magyarország ma nem egyedül, hanem a balkáni régió két államával, Horvátországgal és Bulgáriával egyeztetve, ugyanazon a napon ismeri el Koszovót. Mégis aggódom.


Leginkább azért, mert Magyarországnak van a legtöbb túsza Szerbiában.

Csaknem kétszázezer vajdasági magyar.

Akiket már tegnap megfenyegettek a szerb radikálisok, s akik Budapest mai lépésének kövezményeként most joggal aggódnak ingatlanjaik, de még inkább a várható atrocitások miatt. Függetlenül attól, hogy a magyar kormány nyilván hangsúlyozza majd, hogy barátságban kíván élni Szerbiával is.

Aggodalmamat számos szomorú történelmi példa erősíti. Amikor az elhibázott magyar politika, vagyis a török, az osztrák, a német és az orosz nagyurak túllihegett kiszolgálása mekkorra nemzeti tragédiákat okozott. Nem sorolom a sok-sok döbbenetes esetet, mert különböző módon máig viseljük ezek következményeit.

Félő, hogy Koszovó elsietett elismerése tovább gyarapítja a mindenkori magyarországi hatalom politikai balkövéseinek a számát. Jól tudom, hogy eddig már mintegy harminc ország elismerte a legújabb balkáni államot. S azt is, hogy az Egyesült Államok budapesti nagykövete már hetek óta sürgeti ugyanezt a lépést. Mégis azon meditálok, miért kellett máris fejet hajtania a magyar kormánynak.

Talán Magyarország újra nem akar lemaradni mások mögött. De kik is ők? A nyugati nagyhatalmak, továbbá a lengyelek és Szerbiától még távolabbi államok. Az előbbiek nagyhatalmi, leginkább amerikai érdekeket tartanak szem előtt, amelyek kis államok, különösen Szerbia szomszédjai számára nem a legfontosabbak. A románok, de a szláv szolidaritást hirdető szlovákok ódzkodnak, ami érthető, hiszen ők leginkább attól tartanak, hogy a szlovákiai, különösen pedig a székelyföldi magyarok is vérszemet kapnak és radikalizálódnak.

Ám Prága sem nagyon siet az elismeréssel. Karel Schwarzenberg külügyminiszter bölcsen közölte: először megvárjuk a pristinai kormány tetteit. Többek között azt, hogy valóban szavatolják-e a szerb kisebbség egyéni és kollektív jogait, megőrzik-e a pravoszláv egyház műemlékeit, s majd csak ezután lépünk. Vagyis Csehország időt nyer. Meggyőződésem szerint ez lenne a leginkább járható út Magyarország számára is, hiszen mondhat, írhat bárki bármit, Koszovó függetlenségének kikiáltása minimum az ENSZ Biztonsági Tanácsának ominózus, máig érvénytelenített, 1244-es határozatának a megsértése. Ez még akkor is tény, ha a kétoldalú tárgyalások és a jóakaratú finn békéltető szakértő erőfeszítései eredménytelenek voltak. A koszovói helyzet pedig robbanásig feszült volt. De ma is az.

Talán Budapest abban bízik, hogy a mai elismeréssel megszerzi az amerikaiak és a többi döntéshozó támogatását a vajdasági magyarok autonómia-törekvéseihez? Ezt jómagam erősen kétlen, hiszen Washington, Berlin és főleg Párizs már nyilván nem akarja tovább hergelni az amúgy is feldühödött szerbeket. Ráadásul a Vajdaság amerikai szemmel nézve jelentéktelen, tehát nem stratégiai fontosságú terület. Koszovó viszont az.

Aggódva várom az előre beharangozott budapesti bejelentést. Még inkább az elkövetkező napokat.

Leginkább pedig a vajdasági friss híreket.