Magyarok, ne hazudjatok! Önmagatoknak pedig a legkevésbé…

Barak László | 2008. április 8. - 13:29 | Vélemény

„Szegény Magyarországról” már sok minden le lett írva, Kádár vidám barakkjától a sanda politikai alkuk diktálta felemás rendszerváltáson át egészen a napjainkban zajló erkölcsi és gazdasági csődhelyzetig bezárólag. Fölösleges tehát ragozni és fokozni a vonatkozó ragozhatatlan és fokozhatatlan igéket, jelzőket. Nem biztos viszont, hogy oka fogyott most már csendben, ám annál határozottabban leszögezni, a magyar társadalom mintegy két évtizede tartó erkölcsi és gazdasági vergődésének nem elsősorban lélektani okai vannak.

Bár a szóban forgó mélyrepülés kezelhetetlensége részben tényleg arra a kancsalul festett önképre vezethető vissza, amely sajnos nem csupán az általában primitív, legalábbis a jellemzően infantilis, leegyszerűsített klisékben gondolkodó pórnép soraiban munkál, de akár a legkikupáltabb értelmiségiek észjárását is meghatározza.

Nem másról van szó, mint azokról a mítoszokról, hogy a magyar nép, mint olyan, mindig is sokkal különb volt, mi több, jelenleg is az, mint a szomszédságában élő közép-európai népek. A folyamatosan múltba révedő, köldöknéző küldetéstudat-mítoszon túl, elég, ha ezúttal arra az önámításra fókuszálunk, hogy a Kádár-rezsim ingyenélésre szoktató fílingjéből eredően évtizedeken át, és a mai napig bezárólag, jobban élt a magyar ember, mint például a cseh vagy a szlovák. A kicsit is elfogulatlan külső szemlélő ugyanis csak a fejét kapkodja, amikor a jellemzően komolytalan politikusokon kívül a közvélemény-formáló újságírók, szociológusok, és – tisztelet a szabályt erősítő kivételeknek – akár erudált közgazdászok is lépten-nyomon arról mesélnek, hogy milyen elesett állapotban érte a rendszerváltás, például, Csehszlovákiát. Tehát, úgymond, nincsen abban semmi különös, hogy a csehek meg a szlovákok, olyan bazi nagyot, mint amilyent, hiszen csak valamikori önmagukhoz képest történt velük, ami megtörtén; ám még a jelenlegi magyarországi állapotokhoz képest is a béka segge alatt leledzenek, mind a szociális intézményrendszer, mind pedig az általános életszínvonal tekintetében – így a kincstári ízű propaganda.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, az efféle állításoknak körülbelül annyi közük van a dokumentálható valósághoz, mint, teszem azt, a BBC-nek Fábry Sanyi idétlen sóderolásához… Ugyanis csak az a halandó nem tudja, aki nem akarja, hogy a valamikori Csehszlovákia csupán az általános szabadságjogok tekintetében volt elmaradottabb, mint a kádári Magyarország. Gazdaságilag szinte minden szempontból Magyarország előtt járt – mégpedig múlt század eleji létrejötte óta. Lásd, a valamikori kommunista blokkhoz képest is kiemelkedőnek mondható könnyű- és nehéziparát, a legfejlettebb korabeli magyarországi mezőgazdasági nagyüzemekkel vetekedő csallóközi mezőgazdaságot, az országos közúthálózat akkori és jelenlegi állapotát, de akár a kommunikációs infrastruktúra, nevezetesen a telefonhálózati lefedettség 1989 előtti és jelenlegi szintjét stb.

A rendszerváltás tehát nagyságrenddel jobb állapotban érte Csehszlovákiát, mint az akkorra a gulyáskommunizmust jellemző osztogatás, és következménye, az össznépi ingyenélési” beidegzettség miatt hozzá képest már abban az időben is totálisan eladósodott Magyarországot. Kizárólag ezért nem okozott, például olyan sokkot a csehek és a szlovákok kilencvenes évek eleji különválása után abszolvált államközi vagyonmegosztás“ sem, mint Magyarországon a Kádáréktól örökölt, majd önámító módon tovább tupírozott állami adósságállomány kezelésének kényszere, nem utolsósorban annak vérpopulista politikai intézményrendszer általi elsumákolása.

Még valami: Bárminő paradoxon, gyaníthatóan megvolt Szlovákiában a maga haszna a rendszerváltást megelőző pártállami regulának, azaz a magyarországitól kétségkívül keményebb diktatúrának is. Mármint, hogy Magyarországhoz képest Csehszlovákiában valóban szovjet típusú diktatúra munkált, különös tekintettel az alapvető szabadságjogok korlátozására. Nagy valószínűséggel ennek a ténynek köszönhető, hogy azoknak a gazdasági reformoknak a szlovákiai véghezvitelét, amelyekből Magyarországon a mai napig szinte semmi nem valósult meg, tulajdonképpen zokszó nélkül viselte a szlovákiai köznép.

Tehát annak – a magyarok önmegítélését illetően a ló másik oldalának számító – fámának sincs a valósághoz semmi köze, hogy a jámbor és dolgos tótnak akár fát is vághatnak a háta közepén, míg a magyarokkal csak azért nem lehet szinte semmit kezdeni a kapitalizmus kérlelhetetlen viszonyai közepette, merthogy génjeikben hordoznák az örökös nyughatatlanságot és kevésbé alkalmasak a munkavégzésre, mint szomszédjaik…