A Kutyaúr, alias Csáky Pál
Csáky Pál azt mondta csütörtökön, miután hivatalosan is bejelentette, hogy az MKP parlamenti frakciójának tagjai testületileg, azaz falkástul megszavazzák a Lisszaboni Szerződés ratifikációját, hogy ő és kollégái nem akarnak bármely politikai tömörülés „pudlikutyájává” válni. Aztán behúzott farokkal elsomfordált, akár egy pincsi…
Az a baj ezzel a Csákyval, hogy mindig sokkal okosabbnak akar látszani, mint amennyi esze van valójában. Ezen kívül pedig, amióta a politikai színpadra került, soha nem volt képes megtanulni a ráosztott szöveget. Ezért, ha bármikor megszólalt, olyan érzése lehetett a csak egy kicsit is figyelmes közönségnek, hogy Csáky egyáltalán nem a műsoron lévő darab szereplője, hanem épp csak betévedt a reflektorfénybe, mint egy lúzer kellékes… Lássuk azonban, miért e sommás ítélet?
Csáky, aki ugye, legújabban nem akar senki pudlikutyája lenni, ebbéli kijelentésével nem mást sugall közönségének, mint azt, hogy annak idején Mikuláš Dzurinda volt az, aki ráerőszakolta, hogy ország-világ előtt pózolva meghirdesse, pártja semmilyen körülmények között nem hajlandó megszavazni a Lisszaboni Szerződést, amennyiben a kormánypártok egy antidemokratikus sajtótörvényt erőszakolnának át a parlamenten. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy az ember elképzelje, abban az időben ugyanúgy kikérte volna magának a pudlikutya szerepét, mint most, amikor Júdása lett önmagának…
Egyébként semmi gond, nincs új a nap alatt. Fogadni lehet rá, hogy azt a szégyenteljes sajtótörvény-javaslatot, amellyel Csáky anno oly teátrálisan, s amint immár kiderült, hazug módon szembehelyezkedett, akár az ő pártbodegájában is összekalapálhatták volna. Hiszen nyílt titok, hogy elvbarátaival együtt úgy szokta volt napra-nap az újságok oldalait stírölni, mint Hófehérke gonosz mostohája a tükröt. (Ugye, emlékszünk még a mesére: Tükröm, tükröm, mond meg nékem…) Ha pedig netán csúnyának és ostobának találta magát benne, máris az udvari retusőrökért kiáltott. Esetleg vacsorára invitált néhány általa megvásárolhatónak vélt tollnokot… Akiknek immár törvény szavatolta joguk, hogy dolgozzanak, mint fiúk a bányában. Ebből pedig csak az a tanulság, hogy Csáky, bár soha nem volt Dzurinda pudlija, Ficóékkal viszont most már vígan együtt csaholhat, akárha a pincsijük lenne. Ám akár egy pudlit, egy pincsit és félre lehet ám rúgni bármikor…
Ennek az egész műbalhénak tehát valóban egyetlen igazi vesztese van, s az nem más, mint Csáky. Mert megvezette őt Dzurinda is, nem utolsósorban pedig Róbert Fico. Dzurinda beleugrasztotta őt egy olyan bokorba, amit legszívesebben elkerült volna, Fico meg szégyenszemre kiugrasztotta őt belőle, azt a látszatot keltve ezzel, hogy Csáky egy gyáva alak...
Dzurindának részben Csáky által sikerült profilíroznia magát: elvi politikát követő, szavatartó ellenzéki politikusként, amikor rávette őt a Lisszaboni Szerződés és az antidemokratikus sajtótörvény közti árukapcsolásra. Most viszont, hogy Csáky kénytelen-kelletlen kislisszolt a kétségtelen kutyaszorítóból, sikerült ezt megfejelnie azzal, hogy egy hiteltelen árulónak minősíthesse őt.
Fico, ha úgy tetszik, még nagyobb győzelmet aratott. Egyrészt sikerült megzaboláznia a csak majdnem létező paralamenti ellenzék helyett dolgozó sajtót, másrészt úgy osztotta meg a szóban forgó parlamenti ellenzéket, hogy akár a Lisszaboni Szerződés megszavazásának másnapján már úgy bánjon a hozzá szegődött MKP-val, mint egy kivert kutyával. Amely vagy kap enni vagy nem, vagy megsimogatják, vagy belerúgnak… Az utóbbi cselekmény végrehajtása persze majd főként a Fico-család hülyegyerekére, a Ján Slotára lesz bízva. Ne igen tessék hát örvendezni, ha momentán a simogató tenyerét mutogatja is…
Ennyi volt a mese mára, az eszmei mondanivaló meg a következő: Mindarra, ami itten elő lett adva, csak azért kerülhetett sor, mert Csákynak politikusként tetten érhetően fogalma sincs arról, hogy mit akar, de azt nagyon akarja. Magánemberként viszont csupán saját beteges hiúsága hajtja őt a legkülönbözőbb falkák nyomába…
