Le a pártkatonákkal!

Ezen a most kipattant botrányon csak az csodálkozik, aki sosem került közel a magyarországi pénzek elosztásához. Vagy nem érdeklik az elképesztő pletykák, amelyek immár tizennyolc éve keringenek és mérgezik a légkört, meg a kollegiális és emberi kapcsolatokat.

Kezdetben volt Budapesten egy nemes szándék és tiszteletre méltó kezdeményezés. Mert csak így lehet jellemezni a Magyar Állam támogatását. Azt, hogy évente a magyarországi adófizetők pénzéből forintmilliárdokat költ a határon túli magyar oktatási és kulturális intézmények, társadalmi szervezetek, vállalkozók és életrevaló projektek támogatására.

Kezdetek óta azonban susmusok és viszálykodások kísérik ezeknek az összegeknek az elosztását. Részben azért, mert anyagi támogatást teljesen igazságosan elosztani aligha lehet, ezért mindig lesznek sértődöttek, tiltakozók. Jórészt viszont amiatt zajlik a hajcihő, mert néhány rövid szakaszt kivéve a magyarországi pénzosztók lőttek öngólokat és fokozták a feszültséget erősen vitatható pártpolitikai és ideológiai kritériumok, valamint különböző kiskapuk felállításával.

Nálunk mindvégig az MKP delegáltjainak volt és van döntő szava a hazai támogatások elosztásában. Akiket kedveltek, akik hozsannázták őket, azok sosem távoztak üres kézzel. Akik nem tartoztak a kegyenceik közé, azok alamizsnákat kaptak vagy még azt sem. Bizonyos mértékig kevés kivételt csak azok az évek jelentettek, amikor valóban működtek a határon túli alkuratóriumok, ahol a pártkatonák és a szakemberek igyekeztek vállalható, tehát viszonylag igazságos elosztást javasolni. Kivétel persze, akkor is akadt, hiszen az úgynevezett stratégiai alapról, vagyis a nagy pénzekről akkor is Budapesten döntöttek. Nem csoda hát, hogy a susmusokon kívül nagy botrányok is kipattantak. Arról csak suttogtak, hogy az első években egyes határon túli „nemzetmentők” mennyi pénzt hoztak át bőröndben, s mennyi csorgott át különböző bankszámlákra. Annak az erdélyi polgármesternek az esete azonban már nagy nyilvánosságot kapott, aki a magyarországi támogatásból gyanús körülmények között ingatlant vásárolt. Végül nem perelték be, mert hogy vette volna ki magát, ha romániai bíróság előtt pereskedik egy anyaországi magyar jogi személy és egy határon túli magyar közéleti szereplő... Nem folytatom, mert ha csak a fele igaz a mendemondáknak, akkor az anyaországi támogatások nem is kis hányadát – fogalmazzunk finoman – nem rendeltetésszerűen használták fel.

Pedig a recept nem túl bonyolult. A határon túli magyarság az eltelt csaknem két évtized során kialakította a saját civil szektorát is, amelynek vezetői köztiszteletben álló szakemberek. Őket kell hát felkérni a pénzelosztó bizottságokba. Legyen az ő értékítéletük döntő, nem pedig a nyilvánvaló politikai és ideológiai parancsokat teljesítő pártkatonáké.

Csaknem húsz évvel a rendszerváltás után végre ne akarja senki sem iskoláinkra, kulturális intézményeinkre, civil szervezeteinkre, a legkülönbözőbb szakmai bizottságokra erőszakolni a párt vezető szerepét. Mindenben döntő befolyását.