Újabb bűnbeesés előtt, avagy kik lesznek az MKP sírásói?

Barak László | 2008. április 23. - 13:21 | Vélemény

A helyzet jelenlegi állása szerint hiú ábránd, hogy a Magyar Koalíció Pártja politikusainak április 25-én, az Elnökök Tanácsa komáromi értekezletén sikerül majd kievickélniük abból a hazugságspirálból, amelybe kizárólag önhibájuk folytán gabalyodtak bele. Ennek az állításnak perdöntő bizonyítéka az, hogy a párt parlamenti képviselőinek túlnyomó része vagy tökéletesen megkukult – tisztelet a szabályt erősítő kivételeknek –, ha véleményt kellett nyilvánítaniuk elnökük, Csáky Pál legutóbbi viselt dolgaival kapcsolatban, avagy nyilvánvalóan mellébeszéltek, amiből az következik, igenis van takargatnivalójuk.

Pedig azt kellene önös érdekeiken felülkerekedve mielőbb eldönteniük, lemossák-e önmagukról saját hazugságaik gyalázatát vagy egymás cinkosaiként végleg erkölcsi fertőbe süllyesztik az egész pártot.

Az első bűnbeesés akkor történt, amikor az MKP parlamenti képviselői egyszerűen átverték ellenzéki szövetségeseiket. Holott velük egyetértésben kötötték az ebet a karóhoz a kormánypártok által forszírozott antidemokratikus sajtótörvény parlamenti vitája során, feltételül szabva annak civilizált módosítását a Lisszaboni Szerződés parlamenti ratifikációja fejében. Hogy aztán a rossz sajtótörvény kormánypárti képviselők általi megszavazása ellenére, mintegy derült égből villámcsapásként, mégis rábólintsanak a Lisszaboni Szerződésre.

Ezután történt, hogy Bugár Béla, az MKP volt elnöke, valamint Berényi József, a párt jelenlegi elnökhelyettese és Bárdos Gyula frakcióvezető igazolták a nyilvánosság előtt azt a hetek óta keringő közéleti fámát, amely szerint Csáky Pál a Lisszaboni Szerződés parlamenti ratifikációját megelőzően titkos tárgyaláson egyezett meg Róbert Fico kormányfővel, hogy pártjának parlamenti képviselői az oktatási törvény szlovákiai magyarokat érintő diszkriminatív rendelkezéseinek törlése fejében rábólintsanak a nemzetközi dokumentumra.

Ekkor lett egyszeriben több király is meztelen. Kiderült ugyanis, ez idáig mindenki hazudott. Különös tekintettel Csákyra, nem kevésbé Róbert Ficóra, akik folyamatosan azzal ették a közvéleményt, hogy a vonatkozó politikai biznisz ügyében soha nem találkoztak.

Bugárék tanúságtétele után viszont tökéletesen értelmetlenné vált letagadni, hogy az MKP a szlovákiai magyar oktatási rendszert veszélyeztető törvényjavaslat megszelídítésének feltételéhez kötötte a Lisszaboni Szerződés ratifikálását. Amiben egyébként nem lett volna az égvilágon semmi kivetnivaló, ha Csáky erről az árukapcsolásról”, pökhendi és önfényező vonatkozó nyilatkozatok helyett, emelt fővel és kellő időben tájékoztatja az ellenzéki pártok illetékeseit, akikkel szövetséget kötött annak idején a Lisszaboni Szerződés sajtótörvény miatti bojkottjára. Ha ezt megteszi, nem vádolhatták volna utólag sunyi csencseléssel, sőt árulással. Következésképpen nem keveredik bele abba a hazugságspirálba sem, amelybe nem csupán saját pártbeli kollégáit – a szóban forgó tárgyalás tényét igazoló Bugárral, Berényivel és Bárdossal egyetemben –, hanem kormánypárti tárgyalópartnereit, Ficóékat is magával rántotta.

Ez az érthetetlenül dilettáns helyzetkezelési technika azonban csak az egyik politikai szarvashiba volt Csáky részéről. A másik egyértelműen az volt, hogy az MKP tárgyalódelegációjának tagjai, Bugár Béla és Berényi József jelenlétében Csáky az ő Harmatos reggelek álmai” című regényét gondozó Madách Posonium számára kért 1 millió koronás támogatást Ficótól. Dobos László, a Madách Posonium igazgatója által is visszaigazoltan, úgymond, a kiadó gazdasági stabilizálása céljából. Világos tehát, hogy korántsem csak a szlovákiai magyarok számára oly fontos oktatási törvény, valamint a Lisszaboni Szerződés volt az alku tárgya, hanem bizony ez az igen-igen pitiáner magánügy is. Így aztán vitán felül áll, hogy Csáky nem csupán taktikai alapon, no meg a betyárbecsület okán hazudott és hazudik a Ficóval abszolvált tárgyalást illetően, hanem mindenekelőtt saját önérdekű machinációját takargatja.

Közhely, hogy a hazugság további hazugságokat szül. Sőt, olyan, a vélt és valós ellenfelekkel szemben fölkérődzött méltatlan vádaskodásokat, amelyek folytán csak tovább süllyedhet az ember… Az a Csáky-féle védekező attak tehát, amelynek lényege, hogy Bugár Béla csak azért nem tagadta le Csákyhoz hasonlóan az inkriminált esemény tényét, mert nem tudta megemészteni a Csákyval szemben 2007-ben elvesztett elnökválasztási vereséget, csak tovább súlyosbítja Csáky és az MKP helyzetét. Semmi másról nem szól ugyanis, mint arról, hogy a párt elnöke önmaga erkölcsi kudarcával tulajdonképpen annak leleplezőjét akarja bemaszatolni. Közvetve pedig azt a pártot, amelynek az élére állították…

Ezt a tragikus helyzetet csak az „fokozza”, hogy pártbeli cinkosain kívül – természetesen az MKP parlamenti frakciójának és elnökségének hallgatásba burkolózó tagjairól van szó – az a Róbert Fico lett a fogadatlan prókátora, egyszersmind a cinkosaié is, akinek szavahihetőségét a vérlázító Malina Hedvig-affér kapcsán már hitelt érdemlően letesztelhették a szlovákiai magyarok.