Hülyék Paradicsoma
V. Mečiar a minap azt találta mondani Ivan Petranskýnak a Nemzeti Emlékezet Hivatala elnökének, örül, hogy Petranský nem akar vele beszélgetni, mert ő sem szeret hülyékkel beszélgetni. Ki az a hülye vajon, aki szeret hülyékkel beszélgetni?
Az idézett beszólás oka egyébként az volt, hogy miután a Mečiar kilátásba helyezte Petranskýnak a Nemzeti Emlékezet Hivatala megszüntetését, az kijelentette, nem vele, hanem inkább a kormányfővel, Róbert Ficóval szeretne beszélgetni a szóban forgó problémáról…
Hagyjuk azonban ezúttal Mečiar kétségkívül hülye megnyilvánulásának konkrét kiváltó okait és körülményeit. Annál is inkább, mert egy olyan közhelynek adott hangot, amellyel minden épeszű halandó csak egyetérthet.
Mi legyen viszont azokkal az emberekkel, akik hivatásszerűen kénytelenek hülyékkel szembesülni, sőt beszélgetni?
Van ugyanis számos olyan professzió, amelyek gyakorlása során az ember kénytelen-kelletlen hülyékkel szembesül. Ilyen emberek például az újságírók, akiknek elég gyakran kell politikusokkal beszélgetniük… Miközben, ugye, szintén közhely, hogy a politikusok túlnyomó része tök hülye. Vagy hülyeségüket elkendőzendő, célirányosan hülyét csinálnak önmagukból. Mondjuk, átlátszó módon hazudoznak az újságíróknak. Hülyének nézve őket, mindenkori közönségükkel egyetemben. Amely közönség egyszersmind a politikusok potenciális választóiból áll... A politikusok ugyanis – ha hülyék, ha nem – azt tudják, akárhányszor lepleződik egy-egy hazugság vagy hülyeség, mindig lesznek, akik elhiszik, illetve megbocsátják...
Mindent összevetve, azért olyan sok a hülye, mert a szavak értéke inflálódott.
A politikusok meg azért tesznek úgy, mintha nem lennének hülyék, mert meggyőződésük, hogy a közemberek, velük ellentétben, nem utolsósorban miattuk hiszik egyre többen önmagukat hülyének…
