MKP-boszorkánykonyha, avagy: Meddig hazudunk magunknak?

Jarábik Balázs | 2008. május 5. - 11:38 | Vélemény

Áll a bál az MKP háza táján. Dörzsölj/t/ük a tenyerünket sokan, végre ténylegesen is aggódhatunk érte – nem ellene. Talán most már nemcsak erodálni fog „pártunk” („kormányunknak” ugye már régen annyi), hanem változni is? Ám a szlovákiai magyarság csúcsintézménye nem adta meg magát a számonkérésnek. Miért is adta volna? Ilyennek építettük és változni is csak akkor fog, ha a számonkérés nem csupán egyes tagjaitól, vagy a médiától, hanem egyenesen a szlovákiai magyarságtól érkezik.

Ám amint a kommunizmus alatt, a demokratikus átmenet után is jó részben adósak maradtunk a politikai elit felelősségre vonásával. A mi demokráciánk „VV”, ám a mi esetünkben a való világ maga a virtuális valóság. Olyan ez, amilyent hazudunk magunknak.

Kényszers(z)ült

Intézményrendszerünket kezdettől a kényszer szülte. Az első világháború után Trianon, a másodikat követően a kommunimus, 98-ban pedig a mečiarizmus kényszere határozta meg a politikai képviseletet. A jelenlegi állóvíz pedig már a kényelem okán pang, hiszen kényszer már nincs. Hogy miért létezik a Magyar Koalició Pártja tíz évvel a három elődpárt egyesülése után, az azért van, hogy ez nagyjából mindenkinek megfelel(t).

A szlovákiai magyar elsősorban jobban akar élni és ez az EU-ban jobban megy, mint minden eddigi más rendszerben. Bár a Fico-Slota virulens duó szinte soha nem látott vehemenciával lép fel az eddigi kisebbségi status quo ellen, ezt sokkal inkább diktálják a szlovák politika jelenlegi erővonalai, mintsem egy rossz többségi-kisebbségi viszony. Ez a helyzet azonban kapóra jön az MKP politikusainak, hiszen tovább csökkentheti a számonkérési esélyt. Ami a rendszerváltás utáni nyolc évben szépen működött. Akkor ugye az elitista liberálisok hozták a maguk két százalékát, az Együttélés a maga szalon-nacionalizmusát, amelyet némiképpen ellensúlyozott a kereszténydemokraták pragmatizmusa. Aztán jött a Mečiar elleni kényszerű szlovák-magyar összeborulás, amelynek eredményeképpen kormánytényező lett a szlovákiai magyar érdekképviselet.

A kormányba viszont olyan felkészületlenül érkeztünk, amennyire ez a szóban forgó rendszerbe kódolva volt. Apage satanas, szinte csak a sokat szidott “gazdasági lobbi” (ami, tetszik-nem tetszik, a szlovákiai magyarság egyik sikersztorijának számít) tudott úgy-ahogy felnőni a feladathoz, hiszen sikerült a magánszférából (a piacról) szereznie pár épkézláb szakembert. Ám a status quo megőrzéséhez még ez a tök(él)etlen felkészülés is elegendőnek bizonyult. Többszáz csinovnyikunk tette a dolgát (vagy éppen a semmit) szlovák állami, vagy önkormányzati pompában. Állami tényezők lettünk anélkül hogy felnőttünk volna hozzá, és anélkül, hogy az örökölt trianoni traumán alapuló többséggel szembeni averzió megváltozott volna bennünk.

Kétszersült

Márpedig a mi kis status quo-nk bizony meglehetősen idejét múlt. Lehet persze ez ellen érvelni a politikával - lásd mostani szlovák kormány Beneš-dekrétumokkal, kisebbségi oktatással, stb. kapcsolatos döntéseit. Ám a gazdaság (mármint a szlovák) és ezzel együtt a szlovákiai magyarok boldogulása a szülőföldön sokkal inkább kötődik az országhoz, mint a leszakadóban lévő Kárpát-medencéhez. Felvidéki identitásúgy ahogy a Kárpát-medencében politikailag értemezik elsősorban Erdélyhez kötve – tulajdonképpen nincsen. Van viszont a szlovákiai magyarság és annak évtizedekre visszamenő szocializációja. Legnagyobb részben a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas éveké, amely a kommunista Csehszlovákia által felépített kisebbségi intézményrendszerével nyomta rá a bélyegét a ma történésére is. A fiatal nemzedék azonban már más szocializációs sémában nevelkedett – olyanban, ahol Szlovákia a miénk is. Megszenvedtünk a mostani eredményekért elsősorban 98-ban, de ott van a szlovákiai magyarok pecsétje a 89-es rendszerváltáson és főleg a mečiarizmus elleni küzdelmen is, hiszen voltaképpen szlovákiai magyar politikusok kezdeményezték Vladimír Meciar első leváltását, már 1992-ban. Tud(t)unk valamit. Ám felnőni és vállalni ezeket az eredményeket, még mindig nem vagyunk képesek, mert nem tudjuk levetkőzni a Kárpát-medencei “szembenállásos” status quo-t, jobbára a vélt, vagy valós összmagyar szolidaritás miatt. Azokat pedig, akiknek jól megy a soruk – hasonlóan Magyarországhoz – kiutáljuk. Ám a szlovákiai magyarság (és nem a politikai-gazdasági értelemben vett romantikus Felvidék) fiatalabb generációja számára saját, kettős identitása az igazi szlovákiai kettős kereszt. Ha ezt nem vállaljuk fel, nincs sikersztori, marad a szembenállás és a siránkozás politikája. Ráadásul minél jobban kozmál oda az anyaországi közélet és a gazdaság, annál finomabbnak tűnik a hazai kétszersült. Cáfojlatok meg.

Konyhanyelv

Az elmúlt pár évben két olyan esemény is megkérdőjelezte a status quo-t, amelyet a szlovákiai magyarság nem hagyhat válasz nélkül. Az első Szlovákia demokratikus és gazdasági fejlődése, valamint az európai integráció, amelyek teljes egészében átformálták lehetőségeinket. Ezek ténylegesen határtalanok. A kérdés azonban tud(t)unk-e élni ezekkel a lehetőségekkel? Ahogy az elmúlt hetek történései diagnózisként jelezték, a szlovákiai magyarságra, illetve annak csúcsintézményére inkább a határtalan sunnyogás a jellemző. Sajnos szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a rendszerváltás tizenöt éve után a szlovákiai magyarság az egypártrendszer dilettantizmusától szenved. Saját konyhanyelve van, ahol a vélemény tabu a profizmus pedig ismeretlen, rosszabb esetben ördögtől való fogalom.

Jól példázza ezt a (szlovák) kormányból való kikerülés máig tartó traumája. El kell ismernünk, hogy az erdélyi magyarság sokkal sikeresebbnek bizonyult az általuk teremtett politikai status quo Romaniára való erőltetése során. 1996 óta az összes romániai kormánykoalíció részesei és ennek okai egyrészt Románia későbbi európai integrációjában, mindenekelőtt azonban a nagyobb belső és intézményes pluralizmusban keresendők. Éppen ezért a mai változáskeresés jegyében azt kéne megfogalmazni, mit tehetünk a belső (nagyobb pluralizmus) és a további külső (konyhanyelven - hogyan lehet a kormányba visszakerülni) integrálódás érdekében.

Felejtsük el az illúziókat és a tabukat

A szlovák demokraták 1998-ban elsősorban Európa és a parlamenti matematika miatt vették be a koalícióba az MKP-t. Bugár Béla pedig remekül hozta a szerethető magyar parasztfigurát. Ez nehezen volt támadható és politikailag korrektté tette még a pozsonyi piacokon nagy számban eladott csallóközi paradicsomot is. Csáky Pálnak miniszterelnök-helyettesként viszont már nem jutott osztályrészül hasonló elismerés. Mai, enyhén szólva is ellentmondásos imázsát pedig nem Duraynak köszönheti, hanem annak, ahogyan hivatalát menedzselte. A kormányban eltöltött nyolc éve alatt ugyanis azt sikerült sugallni, hogy a magyarok nem profik (tisztelet a kivételnek – voltak ilyenek). Kollektív bűnösség újrafogalmazva. Tabu arról beszélni, hogy a még létező szlovákiai magyar intézményeink menedzsmentje általában csapnivaló. A Selye Egyetem, nyolc év kormányzás deklarált gyöngyszeme, állandó csődközelben, a koronamilliók és forintmilliárdok beleölése után is, és továbbra is állami dotációból és profizmus híján tengődik. A kommunista menedzsment emlőin felcseperedett politikusaink pedig (tisztelet a kivételnek – itt is volt ilyen) egymás után ették le az abroszt a szlovákiai politika asztalánál.

Csáky pártelnök mostani viselkedése, illetve a párt szerveinek azt jóváhagyó bólogatása nem véletlen. Egyrészt ez van a rendszerbe építve – a helyzetteremtés intézménye mindig is halot volt, ezért csak a történések lereagálása folyik. A borítékok átvétele és kézbesítése szintén a szlovákiai (magyar) politika részévé vált. Így felelős nincs és nem is lehet – a Csáky vagy Bugár kérdés felvetése pedig azért fölösleges, mert a szlovákiai magyar politikai döntéshozók (bocsánat, politikusok) túlnyomó része a rendszerváltás óta ott sütögeti pecsenyéjét a pártfolyosókon. Helyi és regionális politikusaink ugyancsak ebben a rendszerben nevelkedtek. A jelszó: Ha be akarsz lépni, üvölts velünk! Az MKP gyomrát nem feküdte meg a szlovák egypártrendszerű demokrácia (ahol minden szinten a pártközpont jelöl). Nemcsak simán lenyelte 1998-ban, de ez lett az egész belső pluralizmus nélküli szlovákiai magyar rendszer lelke.

A kormányból való kikerülés után értelemszerűen jött Bugár leváltása. Ám az új hatalom arroganciájával szemben kőkemény profizmus kell, nem bugizás vagy improvizáció. Bugárnak viszont azért lehetne szobrot állítani az MKP-székházban, mert legalább eddig leplezni tudta a párt politikai és társadalmi tehetetlenségét. A jelenlegi MKP-ban viszont nincs senki, aki utána elő tudott volna állni valami új recepttel. Új ötlet helyett így egyre jobban kivillanik a szennyes alsónemű. A bősz stratégiagyártás csak ideig-óraig tartható parasztvakítás, és marad majd az eddig bevált szlovák ellenségképpel való zsonglőrködés. Már autonómia sem kell, hiszen abban még egy kósza dilettánsnak is sikerült az MKP-t lefőzni.

Kőleves

Pedig az annyit hangoztatott (belső) autonómia, mint integráció talán elérhető, még ha abból főzünk is, amink van. Hagyjuk a kádári krumplilevest, ízlik az eléggé Magyarországon, sajnos. Legyen kőleves, ám legyen emészthető. Nálunk társadalmi (vagyis szlovákiai), közösségi (szlovákiai magyar) és regionális-európai szinten kellene emészthetőt kotyvasztani. Társadalmi szinten végre meg kéne fogalmazni a szlovákiai magyar igényeket (minden maradhat a régiben is, ha ez megfelel) és ezeket kell képviselni megfelelő (figyelem, nem méltó) hatékonysággal. A cél nem lehet más, mint a szlovákiai magyar régiók gazdasági felvirágoztatása és integrációja. Segít ebben egy soha nem definiált autonómia? Valóban képesen lennénk autonómiát (most hagyjuk azt, hogy ez mennyire lehetséges) menedzselni a Selye Egyetem, vagy az MKP négy éves Nyitra megyei többsége tevékenységének tükrében?

A gazdasági fejlődést azonban nem egy még távolról sem megfogalmazott autonómia lebegtetése, hanem utak építése, a helyi és regionális intézményrendszer erősítése és magántőke bevonása jelentené. Mindehhez elsősorban helyi (egyre több ilyen van és érdekes módon elsősorban az MKP helyi csoportjaival kénytelenek hadakozni) lobbik építése vezethetne. Mindez azonban versenyhelyzet nélkül úgy néz ki, mint a kommunizmus idején az ötéves tervek. Papíron minden kóser, ám helyi szinten nincs politikai érdek a megvalósításhoz. Helyi építkezés helyett az MKP inkább a felsőbb „szervekben” bízik: egyszerűbb, régi beidegződés szerint, a döntést (és a pénzt) felülről várni.

Ugyanez a helyzet a regionális fejlesztéssel. Európa Uniós ország lévén a határ nyitva, a lehetőség adott. A hagyományos regionális fejlődést (figyelem Észak-Magyaroszággal egyetemben) korántsem holmi párt, hanem a gazdasági erővonalak határozzák meg, illetve az ezekhez való idomulás. Pontosan úgy, ahogy ezt nem egy önkormányzatunk, önerőből, csinálja is. Ehhez kéne igazodni egy új menedzserállománnyal az MKP-nak is. Olyan külsősöket kéne integrálni, akik érdekeltek a sikerben, a gazdasági-politikai hálózatok építésében, a tőkebevitelben, a modernizációban. Mivel Magyarország manapság akár egy nehéz kő..., a szlovákiai magyarság még a kárpát-medencei asztalra is le tudna tenni valami komolyat. Amennyiben modernizál saját status quo-ját és ehhez igazítaná rendszerét. A vajdasági és erdélyi politikai erővonalak tükrében ez csak nekünk sikerülhet (hasonlóan a szlovéniai magyarokhoz).

Európai szinten pedig egy ütőképes politikai lobbit kell kiépíteni. Európai parlamenti képviselőink fő energiája ne a helyi politikusaink európai utaztatása legyen, hanem a profi hálózatépítés, amely nemcsak a kereszténydemokrata frakció gatyamadzagján való lógás (az MKP a kereszténydemokrata Európai Néppárt frakció tagja). Ez vajmi keveset számít ott, ahol Robert Fico „szociáldemokráciája” meghatározó tényezővé vált. Ha az MKP komolyan gondolná mindezt, akkor bizony nem kizárólag a párt berkeiben keresne képviselőjelölteket az Európa Parlamentbe.

Ami pedig a közösségi, a civil szféra építését illeti, ott az MKP úgy teremtheti meg a versenyhelyzetet, hogy egyszerűen kivonul belőle. Amíg önkormányzatainak nagy része megtanulta az európai pénzek lehívását, addig a politika (szlovákiai magyar és magyarországi vállvetve) által megszállt intézményeink vegetálnak, mégpedig a régi elvtársak vezetési stílusa miatt. Az MKP - és a magyarországi politika - kivonulásával nyílhatna meg az út a társadalmi szervezeteink professzionális menedzselése felé. Az euro küszöbén ugyanis már nem lehet kérdés, mit csinálnak majd a régi káderek pozíciójuk elvesztése után (egyébként nem egy volt kommunista pártfunkcionárius vált kiváló menedzserré – mivel a szükség ezt diktálta). Ezzel megnyílhatna az út a plurális közösségi politikai irányába, amely az első lépések egyike lehetne a szlovákiai magyar közösségi versenyhelyzet felé.

Állatfarm

Vegyük már észre, hogy a mi halunk feje tulajdonképpen tőlünk bűzlik. Cselekedni azonban valóban nem könnyű. Új pártról ugye szó sem lehet, nincs még egy valamirevaló Tőkés Lászlónk se, nemhogy kapacitásunk egy intenzív belharcra. Az autonómiát, mint a többség által is elfogadott struktúrát, a kérdés évtizedes dilettáns kezelése miatt, évekre jegelhetjük.

Az MKP megalapításakor eleve népfrontosnak készült. Valóban, a szlovákiai magyarság politikai integrálódásához kellene az éppen kirúgás sorsára jutó Simon Zsolt, a szlovákiai magyarság „kisgazda” réteg képviselője. A munkásértelmiségi háttérrel politikussá avanzsáló Bugár rendkívül sokat tett az MKP-ért (és a szlovákiai magyarság?) és a szlovákok felé még mindig hasznos lehet. Csáky, a kispolgári értelmiség képviselője, menedzserként szerepelt le, ám egy európai lobbihoz jól jöhet – Tőkés Lászlóval figyelemreméltó párost alkothatnának az Európa Parlamentben (más kérdés kell-e ez nekünk?). Duray Miklós a radikális vonalat építette le romantikus nyavalygássá - az autonómia elcsaklizása az ő politikai veresége. Bauer Edit a baloldaliságot áldozta fel az MKP oltárán. Ám „pártunk” Bugár vezetésével még egy népfrontos formulát sem volt hajlandó megengedni - az egység nevében sikeresen blokkolt minden politikai, de társadalmi kezdeményezést is. A politikai képviselet lett politikai létezésünk alfája és omegája, az eredmények nyilvános számonkérése viszont csupán Bugár leváltásában nyilvánult meg. Utóda Csáky azonban, mintegy Bugárként önmagát, szintén csak saját személyét helyezte az előtérbe. Most imádjuk őt (is), vagy mi?

Ha még a népfronti attitűd sem megy a párton belül, a szlovákiai magyarságnak kívülről, a civil társadalomban kellene független szövetségeseket keresni. Nem boszorkányság ez - kapacitás, menedzsment és az integritás a hozzávalók. A modern kor követelményeinek és a szlovákiai magyarság megváltozott érdekeinek megfelelően a civil hálózatok jelenthetnék a közösségi aktivitás és a politikai versenyhelyzet alapját. Ennek az alapjait már lerakták, a legfrissebb példája a szépen szaporodó szlovákiai magyar (online) média. További fejlődéshez azonban még több nyomás kell az MKP felé, még több erőforrás (emberi és financiális) összpontosítása a civil szférában, illetve a meglévő állami (szlovák és magyarországi) pénzek megfelelő felhasználása. Ehhez kéne egy kicsiny, de modern politai párt és képviselet, amely valóban közösségi érdekek mentén és nem azokra rátelepedre tevékenykedik. Nem „menedzseli” a rendszert, hanem csak támogatja kívülről a tőke (kapcsolati, pénzügyi, stb) és egyéb források (emberi, pénzügyi, stb) minden lehetséges formájával.

Az efféle modernizációra azonban jelenleg nincsen cselekvőképes ember ebben a pártban. Ahol a véleményt csak akkor merik megfogalmazni a közkatonák meg az őrmesterek, amikor a vezérkar/pártelit azt már előirányozta. A büfé készletei kitartanak, amíg mi odajárulunk a vályúhoz négyévente, mert tartunk a „kétlábtól”. Sulykolják belénk rendesen - négy láb jó, két láb rossz... Pontosabban csak Berényi József, az egyelőre szintén „sunnyogó” fiatal szárny képviselője lehetne az, aki, meghálálva az energiát, időt és pénzt, amit a szlovákiai magyarság különböző intézményei beleöltek, programszerűen felvállalhatná a párt modernizációját, a versenyhelyzet megteremtését a helyi szinttől a legfelsőbbig. Integrálva a rendszerváltás „győzteseit”, a modern menedzserréteget is. Utána emelt fővel mehetne Brüsszelbe.... Ám (is) inkább a személyes ambíció, mintsem a modernizáció igénye, vagy véleményének következetes vállalása a jellemző.

Amikor egy étterem van csődközelben, akkor vagy kiírják a tendert az új „zodpovedny veduci” (roma nyelven gór spekulanygya) személyére, vagy legalább vesznek egy újat a piacon. Még több kivárás és kizárás(ok?) csupán a pártot fogják tovább erodálni.

Demokrácia elég régóta van, pár hónap múlva meg itt az euró. Méltó képviselet ebben a formában nem kell félnetek jó lesz…

A kettős identitásukban izmosodó, lenézett törzsvendégek egymás után inthetnek be, megunván a banánt. De tiltakozni nem elég. Több helyi kocsmára, több törzsvendégre van szükség. Rajtunk a sor, állatfarm.