Három hülye

szilva | 2008. május 7. - 10:24 | Vélemény
Ezt a minősítést a boldog békeidőkben szokták bekiabálni a felháborítóan rosszul bíráskodó játékvezetőnek és a két partjelzőnek. Akkor, amikor még volt színvonalas magyar foci és némi kulturáltság a lelátókon. Mostanság egyik sincs. A pályákon dilettánsok téblábolnak, a lelátókról erőszak és trágárság sistereg. A fentebb idézett békebeli jelző a szlovákiai ellenzék vezetőinek balfácánkodásai láttán jutott az eszembe. És a szlovákiai demokratikus viszonyok megőrzéséért szurkoló személyként kiáltom oda nekik.

Mert a jelenlegi döntéseiknek és magatartásuknak csak Robert Fico örül. Az ellenzékieknek köszönhetően szinte semmit sem kell tennie ahhoz, hogy a Smer megnyerje a 2010-es választásokat, amelyeknek egyetlen tétje valószínűleg csak az lesz, hogy a jelenlegi legerősebb kormánypárt szerez-e alkotmányos többséget, vagyis egyedül alakíthat-e kabinetet, vagy mégis csak szüksége lesz koalíciós partnerre.

Mikuláš Dzurinda és Pavol Hrušovský kedden ráébredt arra, hogy elérkeztünk a jelenlegi megbizatási időszak feléhez, s ilyenkor már illik készülni a legközelebbi megmérettetésre. Stratégiai szövetségben, munkabizottságok felállításában egyeztek meg, ami szintén helyes lépés. Lenne. Csakhogy ezek a tervek a két elkoptatott és egyre hiteltelenebb pártelnök szájából hamisan hangoztak. Kilógott az a bizonyos lóláb, hiszen a politikában egy kicsit is jártas polgárnak azonnal eszébe jutott, hogy ez a két politikus nemrég még egymással hadakozott. Pavol Hrušovský alig több mint két éve szószegőnek minősítette mostani cimboráját, s pártjával együtt rácsapta az ajtót. Hozzájárulva a Mikuláš Dzurinda vezette, kétpártira (SDKÚ, MKP) zsugorodott koalíció választási vereségéhez.

Akkor most miért ez a látványos összeborulás? Nyilvánvaló a válasz: saját pártelnöki posztjuk megőrzéséért! Mert nagy a zsivaj, lárma, a belső feszültség, növekszik a pártelnökváltó hangulat mindkét szlovák pártban. Ezeknek a számukra életveszélyes folyamatoknak a megfékezésére csaptak nagyhirtelen egymás markába. Cimboraságukat némi magyarallenes mákonnyal is felturbózták, mert az ilyen mutatványnak mindkét pártban akadnak lelkes hívei. Nincsenek is kevesen. Ráadásul a Pavol Hrušovský vezette kereszténydemokraták a Szlovák Nemzeti Párttól szeretnék elszipkázni szavazókat, s igy akarnak ismét feljebb emelkedni. Ezért is dobták ki ama bizonyos kosárból súlyos nehezékként a Magyar Koalíció Pártját. Aminek Mikuláš Dzurinda már csak azért is örült, mert Csákyék legutóbbi parlamenti szavazása miatt már nem tetszeleghet az ellenzék vezérének szerepében, amit eddig mérhetetlen önimádattal alakított.

Nem lenne tárgyilagos és teljes a helyzetkép, ha elhallgatnánk az eddigi harmadik parner felelősségét. Ugyan nem váltak valóra azok a kuvikoló hangok, amelyek szerint a Csáky Pál vezette MKP radikalizálódik, de az kétségtelen, hogy a szlovákság és a szlovák partnerek szemében a jelenlegi pártvezetés kiszámíthatatlanabb. Ezért az eddigi szlovák partnerek is sokkal óvatosabbak velük szemben. Lehet vitatkozni azon, hogy mennyiben befolyásolják ezt a magatartást az előítéletek, s mennyiben az MKP politizálása, de a tény ettől még tény marad.

Véleményem szerint az MKP vezetése helyesen döntött, hogy legutóbb megszavazta az uniós reformszerződést, hiszen a további halogatással az euró szlovákiai bevezetését, s még inkább a dokumentum európai elfogadását veszélyeztették volna. Ugyanis több országban a pozsonyi tétovázással vérszemet kaphattak volna a gáncsokodásra mindig készen álló euroszkeptikusok. Ám a nehéz, de jó elhatározást rendkívül rosszul kommunikálták a nyilvánossággal és legközelebbi szlovák partnereikkel, ami a pártelnök és a pártvezetés súlyos hibája, s amire a két szlovák pártelnök rögtön lecsapott. A tragikomikus levélsztori pedig eddig is lappangó, belső feszültségeket robbantott ki, amelyek Simon Zsolt várható kizárásával aligha csitulnak.

Ennyi politikai dilettantizmus és önpusztítás láttán Robert Fico jókat derül és magabiztosan készül hatalmának meghosszabbítására és megerősítésére.

Mi pedig szomorúan szemléljük a három ellenzéki párt vajúdását. Kívülállóként legfeljebb annyit tehetünk, hogy dühödten bekiabálunk. Mert a három pártnak a kátyúban, pontosaabban fogalmazva: az iszapban és a belső iszapbirkózás miatt megfeneklett szekerét csak az illetékes párttagok képesek kibillenteni és végre előbbre lendíteni. Talán mégis csak akadnak olyanok a döntéshozók között, akik nem ragadtak ott maguk is. Vagyis nem sározódtak be. Például a jelenlegi párvezetést mindenben kiszolgáló cinkosságukkal.