Békévé oldja?

szilva | 2008. május 8. - 09:41 | Vélemény
Napok óta amolyam magán közvéleménykutatást végzek ismerőseim körében: tudják-e, miért államünnep május nyolcadika? Mire is emlékezünk ezen a napon?


A fiatalabbak általában zavartan hümmögtek, néhányan tavaszünnepről habogtak. Az idősebbek közül néhányan a második világháború végét emlegették, többen azonban hozzátették, hogy az átkosban a felszabadulást ünnepelték, de azt május kilencedikén. „Nagy frász volt az, nem felszabadulás! Hiszen a német fasiszták borzalmait a ruszkik megszállása követte, akik négy és fél évtizedig garázdálkodtak errefelé, Közép-Európában is!” -- – recsegte magyarországi ismerősöm.

Röpke felmérésem során újra megbizonyosodtam arról, amit csaknem valamennyien tudunk és elég gyakran tapasztalunk: főleg a posztkommunista országok polgárai között hatalmas a káosz a történelmi események megítélésében. Ami bizonyos fokig érthető, hiszen a letűnt rezsim hivatalosan fekete-fehér szemléletet igyekezett belesulykolni több generációba. Ideológiai tételekkel manipulálták a történelmi tényeket. Az időseket, a más világot megért embereket meg hallgatásra kényszerítették. Tabu volt a szlovákiai magyarok kitelepítése, dicső tett a szudétanémetek kiűzése a szülőföldjükről, sokáig folytathatnám. Szlovákia történelmeként oktatták a történelmi Magyarország évszázadait (amely nyilvánvalóan a szlovákság múltjának része is), csak a legbátrabb történelemtanár merte elrebegni, mi történt valójában Trianonban. Vagy 1956-ban. Igy aztán a második világháború végének jelentőségét sem érthették, amely felszabadulást jelentett a hitleri hordák és csatlósaik, Szálasi és Tiso rémtetteivel szemben. Főleg Magyarországon, majd 1968 után Csehszlovákiában is, orosz megszállást. A jaltai paktumnak köszönhetően.

Jött a rendszerváltás, s nagyon sokan azt hittük, eljött a testvériesülés, közös dolgaink rendezésének az ideje. Akadt is reményteljes példa: gondoljunk csak a szlovákiai rendszerváltást levezénylő Nyilvánosság az Erőszak Ellen és a Független Magyar Kezdeményezés közös, a szlovák-magyar megbékélést szorgalmazó nyilatkozatára, később pedig néhány pozsonyi és budapesti politikus próbálkozásaira. Pusztába kiáltott szó maradt a kezdeményezésük, mert térségünket elöntötte a nacionalizmus, a gyűlölködés, legújabban pedig a populizmus. Politikusok tenyerelnek bele újra a történelembe: Robert Fico Jánošíkot tartja példaképének, a térség első szociáldemokratájának, holott szlovák kutatók igazolják, hogy rablóvezér volt, aki egyetlen egyszer adott a zsákmányából: egy liptószentmiklósi hölgynek. Sosem osztogatott a szegényeknek, ahogy a hamis mítosz tartja. Gondoljunk csak bele: hány ilyen hamis szlovák, cseh, magyar, lengyel, ukrán és más mítosz rombolja tudatunkat, környezetünket. Életünket és emberi kapcsolatainkat.

Azért haladunk előre is. Nem is keveset. Immár megnyíltak a határok, s ez a lehetőség minden bizonnyal tovább erősíti a két szomszédország és szomszédnemzet gazdasági, kulturális és emberi kapcsolatait. Húsz éve aligha gondoltam azt, hogy román tulajdonban levő szolgáltatónak, a Digi Tévének köszönhetően Szlovákiában, somorjai otthonomban immár több mint tíz magyarországi csatornát nézhetek. (Ne kuncogjatok, kedves fiatal barátaim ezen a számotokra természetes, bagatellnek tűnő példán, mert az én nemzedékem azt is megérte, hogy a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben Kassán és más helyen erős szlovákiai adó beállításával igyekeztek zavarni Magyar Televízió szerintük ideológiailag rendkívül veszélyes műsorait...).

Az uniós tagság ezernyi lehetőséget kínál. Együttműködésre, emberi és közösségi boldogulásra. Mint mindennek, az integrációnak is vannak árnyoldalai, veszélyei. Ebben a termésben is akad búza, ocsú is. Embere, nemzete és főleg a műveltsége válogatja, képesek vagyunk-e, leszünk-e eligazodni. Talpon maradni, előre lépni, amelyhez elsősorban a hamis mítoszoktól és az előítéletektől kellene megszabadulnunk. Nem könnyű, de talán nem is lehetetlen lecke.

A szlovák és magyar történészek már munkálkodnak a közös történelemkönyvön. Szót értettek abban is, hogy egy-egy vitatott eseményről magyar és szlovák elemzést, saját szempontokat adnak közre. Igy nyújtanak lehetőséget a diákoknak, tanároknak és másoknak a másik fél véleményének megismerésére és mérlegelésére, s így alakulhat ki egyszer a viszonylag tárgyilagos közös szlovák-magyar történelmünk. Nem lehetünk türelmetlenek, hiszen például a francia-német történelemkönyv negyven évig készült.

A szabad határátjárásnak köszönhetően szinte hetente megfordulok Ausztriában, ahol mellesleg tisztességel őrzik és ápolják a szovjet második világháborús emlékműveket, miként az első világháborús, közös osztrák-magyar emlékhelyeket is. A minap Bruck and der Leithában idős néni hozott virágot az ottani orosz sírokra. Beszédbe elegyedtünk, s így megtudtam, hogy a férje valahol a keleti fronton esett el, őt a bevonuló oroszok kirabolták és megerőszakolták őt. Alig élte túl a galádságot. Sóhajtva, könnyezve helyezte el a pünkösdi rózsát. „Talán valaki ugyanígy cselekszik annál a sírhalomnál is, amelyben Hans nyugszik...” – rebegte.

Az ő harcait, vívódásait, egykori előítéleteit és szenvedéseit, immár békévé, saját lelki békéjévé oldotta az emlékezés, ahogy – bizony, elég régen – József Attilánk áhította. Ott és akkor arra gondoltam, vajon eljutnak-e egyszer erre az emberi, erkölcsi magaslatra a mi életünket beárnyékoló hőbörgők és gyűlölködők?

Címkék: államünnep