Magyar focifeltámadás?

szilva | 2008. május 25. - 15:08 | Vélemény
Portálunk legtöbb látogatója ma a pihenő napját tölti, már csak ezért sem zaklatom őket politikai témával. Meg azért sem, mert szombat délután és este magyar focisikerek születtek, amelyek ezekben a sivár időkben még inkább jelentős eseménynek számítanak.

Az U19-es válogatott Székesfehérvárott legyőzte a portugálokat (1:0), s ennek köszönhetően a jelenleg még csak a Liverpool fakóban vitézkedő Németh Krisztián vezényelte tizenkilenc éves legények kijutottak a csehországi Európa-bajnokság nyolcas döntőjébe.

Tegnap este pedig a még regnáló Európa-bajnokot, a görögöket győzték le Husztiék 3:2-re. Jómagam éppen Pesten jártam, ezért elugrottam megtekinteni az új szövetségi kapitány, Erwin Koeman bemutatkozását. A sajtópáholy közelében több ismert magyar edző és szakvezető ücsörgött és csócsálta a holland mestert. „Lám, ő sem talált új játékost, csak az öregedő Dárdai Palit hozta vissza” – okoskodott az egyikük. Társa pedig azon szórakozott, hogy egyetlen csatárt sem állított fel az új kapitány, szerinte nyilvánvalóan azért, hogy minél kevesebb góllal szeretné megúszni a budapesti bemutatkozását. Csipkelődésüket, igazi magyaros fúrásukat egy ideig a mérkőzés igazolta. Támadgatott a magyar csapat, de az első félidő végén Vanczák amatőr bakija miatt mégis a görögök találtak egy gólt. Igy aztán a közelemben ülők derűs arccal indultak eltüntetni a VIP-szoba ingyenszendvicseit.

Aztán hirtelen megváltozott minden. A vérbeli befejező csatár nélkül kiálló magyar válogatott néhány perc alatt hármat vágott az ellenfélnek. Kiderült az is, hogy Koeman talált megfelelő helyet Huszti Szabolcsnak és Dzsudzsák Balázsnak, amit Várhidi Péter még csak elképzelni sem tudott. Belefért a csapatba Hajnal Tamás és Dárdai Pál is, ráadásul kitűnően kiegészítették egymást. Majdnem ugyanazok a játékosok játszottak szombat este, mint nemrég Várhidi keze alatt. És mégis mekkora volt a különbség! Ez a mostani gárda hajtott, szinte csúszott-mászott. Ha kellett, tizen védekeztek, s pillanatok alatt majdnem ugyanannyian támadtak. Ahogy a modern foci forgatókönyvében írva vagyon. Olyan jól muzsikáltak, hogy a görök világhírű német kapitánya, Otto Rehhagel is elismerően nyilatkozott róluk a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón.

A meccs végén még az említett tamáskodók és kajánkodók is tapsoltak. Igaz, távolról sem olyan lelkesen, mint a közönség.

Jól tudom, hogy egyetlen, méghozzá barátságos mérkőzésből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Mégis a szombati két győzelem felvillantott némi esélyt, hogy a magyar foci talán mégsincs halálra ítélve, talán mégis csak kikerülhet az irtózatosan mély gödörből, ahol jelenleg fetreng. Azért is, mert a szépen gyarapodó és a nyugati rendszerek és edzéstervek alapján működő fociakadémiákból már kikerültek az első tehetséges fiatalok, akik közül egyre többen igazolnak külföldi klubokba, ahol összehasonlíthatatlanul jobb feltételek várják őket, mint odahaza. S azért is, mert a jelek szerint a külföldön profiskodó legjobbak sokkal jobban szót értenek a holland mesterrel, mint eddig a szerintem koncepciótlan Várhidi Péterrel vagy annak elődjével Bozsik Péterrel.

Jómagam legalább ezerszer megfogadtam, hogy nem idegesítem magam a magyar focikudarcok és a magyarországi fociállapotok miatt. Most mégis, ezeregyedszer is felkaptam a fejem és újra bizakodom, hogy talán mégis csak tapsolhatok még az életemben annak, hogy tétmérkőzésen is győz (nemcsak Lichtenstein, Andorra vagy a Ferröer-szigetek ellen) a magyar nemzeti tizenegy. S hogy -- ha hosszú életű leszek – talán még annak is szemtanúja lehetek, amikor kijut a négy év múlva esedékes legközelebbi Európa-bajnokságra vagy esetleg már a dél-afrikai világbajnokságra.

Be jó lenne megérni, hogy mindez nem az ezeregyedik délibábos álom. És nem is ugyanannyiadik csalódás…