A magyar legnagyobb ellensége a tisztességtelen magyar…!
Széchenyi szállóigéjével, miszerint, a magyar legnagyobb ellensége a magyar, számtalanszor visszaéltek már. Általában vesztésre álló magyarok használják – a szó soros értelmében – valós, de akár vélt magyar ellenfeleikkel szemben is. Most, hogy kiderült, a Selye János Egyetemen készakarva vagy csak egyszerűen a dudvába lehúzó vidékiség okán elbaltázták a rektorválasztási procedúrát, mert a szavazatszámlálás során egy „holt lelket“ is beszámítottak az illetékes szenátus taglétszámába, a „kárvallott“, Albert Sándor mintegy menetrendszerűen elő is vette Széchenyit.
Hogyne vette volna elő, hogy a magyar legnagyobb ellensége a magyar, amikor most már fehéren-feketén látszik, a vele szemben induló Tóth János bizony megkapta a kellő mennyiségű szavazattöbbséget a rektorválasztáson. Következésképpen, ha a szenátus tagjai nem sumákolnak Albert javára, nem kell új választásokat tartani, hiszen Tóth János a Selye Egyetem új rektora. Érthető tehát, hogy ennek a ténynek a kapcsán Albertnek mindjárt eszébe jutott, a magyar legnagyobb ellensége márpedig a magyar.
Pedig dehogy! A magyar legnagyobb ellensége nem más, mint a hülye magyar. Ha pedig nem a hülye, akkor a szélhámos, a gazember, az ügyeskedő, vagyis a tisztességtelen magyar az igazi ellenség. Ahogyan az ilyesmi általában is jellemzi az emberi kapcsolatokat.
Albert Sándor és pártfogói azonban egyáltalán nem holmi ritka madarak. Hiszen, amint fentebb említve volt, a közéleti, de a hétköznapi kapcsolatokban is, számos olyan helyzet teremtődik, amelyekben a felek abban a pillanatban a saját fészekbe piszkítás vádjával illetik egymást kölcsönösen, amint úgy érzik, nem ők a győztesei a valamely megmérettetésnek. Nem kell azonban az efféle nemzeti dagonyához különösebb megmérettetési helyzet sem. Elég csak belegondolnunk, milyen süketelés folyt a szlovákiai magyarok térfelén, amikor a minap kiderült a Magyar Koalíció Pártja elnökéről, hogy – finoman szólva – nem mondott igazat. Sőt, előre megfontolt szándékkal félrevezette mind a párt elnökségét, mind pedig a közvéleményt. Hogy aztán, amint kiderült a turpisság, a szlovákiai magyar érdekképviselet egységének alantas megbontása vádjával menjen neki azoknak a kollégáinak, akik óvatlanul kipofázták a jellemzően makulátlan, elegáns férfiút alakító pártelnök úr viselt dolgait. Mi más ez is, ha nem a Széchenyi-féle szállóigével történő visszaélés? Profánabbul szólva, alpári alakoskodás? Nem beszélve arról, hogy az affér kapcsán további ellenségeknek a sajtó azon emberei lettek kikiáltva, akik annak rendje-módja szerint kiteregették a szóban forgó szennyest…
Nagy kár, hogy egyesek ilyen módon váltják manapság apró pénzre néhai Széchenyi gróf urunk szellemiségét!
Mégpedig, úgymond, magyar érdekből folyik a legbelsőbb körökben is az ellenségkeresés. Holott a szóban forgó hölgyek és urak talán egyéb olvasmányélményekből is táplálkozhatnának. Mondjuk, József Attila szellemében arról agyalhatnának minden reggel a tükör előtt, hogy miért ne lennének tisztességesek, ha a végén úgyis kiterítik őket (is)…
Még valami: Nincsen annál méltatlanabb helyzet, amikor egy meglett ember a saját kölykei előtt veszti el a tekintélyét. Csak azért, mert nem akarja vagy pedig nem képes földolgozni saját vereségeit. Márpedig a Selye János Egyetem valamennyi hallgatója voltaképpen Albert Sándor exrektor kölykének is számít… Akiknek épp abban az életkorban kellene hús-vér pozitív példaképekkel szembesülniük, amelyben jelenleg szerencsélteti őket a vaksors…
