Keseregni vagy cselekedni?

Viharos helyi képviselő-testületi ülést tartottak a minap a Somorja melletti Gútoron. Abban mindenki egyetértett, hogy lélekszámában megszaporodott Duna menti településen ideje már utcaneveket adni. Az indulatos vita abból kerekedett, hogy kétnyelvűek legyenek-e az utcanévtáblák.

A magyar nemzetiségű képviselők ezt a megoldást tartották természetesnek, a három szlovák képviselő viszont feldúlt arccal tiltakozott. „Szégyenkezni fogok, ha magyar felirat is lesz az utcánkban. S mit szólnak majd ehhez a liptói rokonaim?” – fröcsögte az egyik „faluanya”, aki mellesleg vegyészmérnök, tehát a diplomája szerint intelligens ember. Lenne.

Ennek a kis falunak a története sok vonatkozásban jellemzi szlovákia magyar közösségünk kálváriáját.

Gútor a múlt század hatvanas éveinek elejéig színtiszta magyar, csallóközi település volt, amely a térség egyik legrégibb román stílusú, műemléktemplomával büszkélkedhetett. 1960-ban elszakították természetes, felső-csallóközi szálaitól és a Pozsony-vidéki járáshoz csatolták. Ekkor roppant meg az ügyintézést a fővárosban és csak szlovákul lebonyolítani kényszerülő helybeliek azonosságtudata, ami nem csoda, hiszen teljesen más közegbe és közösségbe kerültek.

Aztán Mečiarék újabb csapást mértek rájuk, mert a falut a Szenci járáshoz csatolták. A járási székhelyre máig nincs Gútorról közvetlen összeköttetés, marad a személygépkocsi, a somorjai vagy pozsonyi átszállással megoldható, legalább másfél órás döcögés autóbusszal. Néhány éve telket vásárolt alkalmazottai számára a Slovnaft akkori vezetősége és néhány más pozsonyi cég. Új lakópark épült, amelynek udvarain parkoló gépkocsik rendszámain Szlovákia összes északi és keleti járásainak a jelzése látható. Egy faluból tulajdonképpen kettő lett. A régi településen még hallani magyar szót, amely már amolyan „szlovenszkói makaróninyelv”, mert szlovák kifejezésekkel keveredik. Az új településen nagyon kevés kivételtől eltekintve már csak a szlovák járja. Többen pedig rosszallóan néznek arra, akik magyarul mernek megnyikkanni. Ezt a kettősséget tükrözi a falusi hangszóró is, amelyből nap közben leginkább magyarnóták recsegnek, mert ilyenkor a „gyüttmentek” Pozsonyban dolgoznak. A kora este megismételt közlemények előtt meg szlovák slágerek árasztják el a települést a hazaérkezettek megelégedésére. Mára megszűnt a helyi magyar tannyelvű iskola. A magyar szülők vagy Somorjára viszik a gyermekeiket, a többségük a helyi szlovák tannyelvű kisiskolába adja. A magyar és a szlovák nemzetiségű lakosság arányszáma közelít az ötven-ötven százalékhoz. Alig fél évszázad alatt ez lett a színtiszta magyar településből.

Hány ilyen hasonló sorsú falut és kisvárost sorolhatnánk fel Dél-Szlovákiában! Ahol a betelepültek révén vészesen változnak a nemzetiségi arányok. Ahol az utcákon, az üzletekben a hivatalokban, az információs táblákon visszaszorulóban a magyar nyelv.

A néhai Csehszlovákiában és egyik jogutódjában, a Szlovákiában végrehajtott valamennyi területi átrendezés, a kerületek, nemrég a megyék, valamint a járások határainak megállapításában az egyik szempont bizonyíthatóan az volt, hogy minél jobban felaprózzák, felhigítsák a többségi tengerben a magyar kisebbséget. Ugyanezt a szempontot követték nemrég a római katolikus főpapok is, amikor kialakították az új egyházmegyéket.

Miközben a Szlovák Nemzeti Párt Dél-Szlovákia állítólagos elmagyarosításáról hőbörög, a valóság az, hogy kisvárosainkban, de már számos faluban is csökken a magyar nemzetiségűek arányszáma. Ugyanez vonatkozik a kétnyelvű információs táblákra, amelyekből szinte hónapról hónapra kevesebb van. Az újabb cégtáblákon szinte már egy sem.

Vészesen fogyunk, az asszimiláció megállíthatatlan – sóhajtozzák a borulátóak.

A lakosság migrációja, a dél-szlovákiai települések nemzetiségi arányainak a változása kivédhetetlen – érvelnek a magukat világpolgároknak tartó okoskodók.

Jómagam árnyaltabbnak látom a képet és a helyzetet.

Mert mindannyian sokat tehetünk azért, hogy a számunkra kedvezőtlen folyamatok legalább lelassuljanak. Méghozzá törvényes eszközökkel és némi gerincességgel.

Többször jártam Dél- Tirolban, ahol az ottani autonóm területen rendelet védi a nemzetiségi arányokat. Olasz polgárnak csak akkor adnak letelepedési engedélyt, ha ugyanilyen nemzetiségű személy elköltözött vagy meghalt ugyanebben a térségben. Kivételt természetesen a házasságok képeznek.

Ilyen intézkedésre nálunk nyilván nincs lehetőség, viszont helyi érvényű rendelkezések kiadására igen. Ahogy például Bősön tették, ahol úgy döntöttek, hogy az öröklakások megvásárlásakor a helybelieknek előnyük van. Ugyanúgy az önkormányzatoknak nem kellene tétlenül nézniük a kétnyelvű cégtáblák eltűnését. Legalább annyit megtehetnének, hogy felkérik a településükön vállalkozó, árusító magáncégek tulajdonosait: legyenek tekintettel arra a törvényre, amely azokon a településeken, amelyekben a nemzetiségiek arányszáma eléri a húsz százalékot, joguk van arra, hogy a hivatalok, utcák, de a cégek tábláin az ő anyanyelvükön is feltüntessék a megnevezéseket.

Aztán ne csak a szlovákok nacionalistákra mutogassunk, hanem tekintsünk önmagunkba is. Mert hány magyar nemzetiségű polgármester és képviselő nézi tétlenül ezt a szomorú folyamatot! Anélkül, hogy megbizatásából adódóan legalább a kisujját mozdítaná, vagyis megpróbálna valamit lépni. S hány magyar nemzetiségű hivatalnok, banktisztviselő és más személy beszél úgy az anyanyelvén megszólaló ügyféllel, hogy szlovák szavakhoz magyar ragot, képzőt biggyeszt. És azt hiszi, hogy magyarul beszél. Mert vagy lusta vagy nem is ismeri anyanyelvén a szakkifejezéseket. S nem is veszi a fáradságot, hogy utánanézzen: mi fán terem az „účtenka, a výpis z účtu, a potvrdenie” és sok szlovák szó magyar megfelelője. S mennyien vannak azok, akik utcán, odahaza ilyen zagyván beszélnek...

Sokáig folytathatnám, de azután is ugyanott lyukadnék ki. Nem keseregni kell, s lemondóan legyintgetni, hanem cselekedni. Mert rendkívül időszerűek és sürgetőek Remenyik Sándor intelmei: „Ne adjátok a templomot, s az iskolát”. És az anyanyelvet – tegyük hozzá nem kis aggodalommal. Vannak törvényes eszközeink, mindannyiunknak pedig lehetőségeink a megóvásukra.

Ha valóban akarjuk.

Gútoron akadnak még képviselők, akik nem engedik kiszorítani az anyanyelvüket a helyi közéletből. Vajon hány ilyen gerinces, magyar ajkú peremfalu lehet Dél-Szlovákiában?