Halál-hír-érték

Egy-egy fesztiválon hárommondatos interjú készült élvonalbeli zenészekkel egy dübörgő színpad mellett. Abból két mondat arról szól, hogy a muzsikusok nem hallják a riporter kérdését. Egy másik fesztiválon ébredező, félrészeg és másnapos fiatalok nyilatkoznak arról, hogy a húdekedvenc zenekaruktól a legkedvencebb számuk melyik is? Nemtom, mindegyik jó, de szuper a buli...

Esténként – bevallom néha tényleg kabaré-szinten szórakoztató, máskor csak nevetségesen szánalmas – fakanalat sosem látott, állítólagos celebek próbálnak versenyt főzni. Az egyiknek asztala nincs, a másiknak tányérja, a harmadik csodaszép, a negyedik, aki suttyomban telefonon rendelte a kaját, lepontozza és cikizi azt, aki előző este tisztességgel vendégül látta.

Mindeközben az igazi teljesítmény nem hír. Sem a tudományos, sem a (nem tömeg-)sport, sem a művészi, ... és még sorolhatnám. A műsorok szinte teljesen ignorálják. A tévéből majdnem biztosan nem tudom meg, milyen könyv jelent meg, milyen kiállítás nyílt, milyen darabot mutatnak be a színházak, ki koncertezik mifelénk, melyik író, színész, rendező, tudós látogat el hozzánk, ki kivel működik együtt (úgy értem: szakmailag) stb., és hogy az miért jó vagy érdekes. Amíg valaki él és dolgozik és értékeket rak le az asztalra, az nem hír. Majd ha meghal, azt sajnálkozva bemondják, mint szegény Kolonics György tragikus halálát. Keselyűlogikával.

A dologban a legmorbidabb, hogy időnként már az se hír, ha valaki végleg elmegy. Daczi Zsolt, Jeff Healay, Hiram Bullock vagy hasonló formátumú művészek halálhíréről csak véletlenül értesül az ember. Olykor csak hónapokkal a tragédia után.

Valami gond van itt az értékkel. Nemcsak a hírértékkel.