Legalább Róma !

Ettől kicsit szomorú vagyok, talán mert, mint szurkoló, tizenkétéves koromtól mindeddig, vagyis Rómától Athénig aranyos utakon járhattam rádióhallgatóként és tévénézőként a magyarok olimpiai tájain. Igaz, 1960-ban, Rómában, az 56-os forradalmat követő nagy exodusok után mindössze 6 aranyérmet nyert Magyarország, amelyet 180 sportoló képviselt, nagyjából ugyanannyi, mint most, de összesen 21 éremmel a hetedik helyen végzett 83 ország közül, sportnagyhatalmakat előzve meg. Tudom, azóta, de Sidney és Athén óta is nagyot fordult a világ, össze is keveredett és keveredik tovább hol csendesen, hol fortyogva, Magyarországot, a magyar nemzetet sem hagyva érintetlenül. Ettől függetlenül, olimpia még nem volt oly távol tőlem, mint ez a pekingi, s korántsem földrajzi értelemben, akkor Tokiót vagy Szöult kellene említenem. Hanem érzelmileg.

A kínai szíveslátás és mosoly, valamint a játékok előtti időszakban európai és világversenyeken győztes, most azonban rendre vereséget szenvedő magyar olimpikonok szájából elhangzó, többnyire elégedett és derűs nyilatkozatok ellenére. Ezt az érzelmi felhígulást, a láz, az izgalom hiányának okát mégiscsak az aranyak hiányában kell keresnem? Lehet. A görögök, ama régiek, azt mondták, győzni kell. Coubertin báró, az újkori olimpiák atyjának jelmondta: „Gyorsabban, magasabbra, erősebben!” Nemes, elfogadható alapeszmék, de a kettő nem ugyanaz. Győzni kell! Minden más önámítás. Merthogy, lám, nemcsak a hidegháború idején volt presztízskérdés, mely országnak hány az aranya, hányadik helyen végez a sorban, hanem ma is az. És mindenkor. Pusztán az országimázs miatt is. Nem, a rádió- és tévériporterekre sem kenhetem rá, hogy ők lennének előidézői ezúttal kevésbé örömös érzéseimnek. Melyek sokat akkor sem változnak már, ha a végén összejön legalább Róma.

De azért büszke leszek.