Koszovó, Dél-Oszétia: magyar szemmel

szilva | 2008. augusztus 28. - 08:37 | Vélemény
Annyi mindent összeírtak és nyilatkoztak már a grúz-orosz konfliktusról, hogy az érdeklődő nyilván könnyen talál ebben a dzsungelrengetegben értékrendjének megfelelő magyarázatot és elemzést.
Számomra sokkal izgalmasabb kérdés az, hogy mi magyarok, s főleg a kisebbségben élő nemzetrész tagjai miként értelmezzük azt, ami nem is olyan messze (Koszovó), illetve viszonylag távol (Dél-Oszétia) történik.

Jól tudom, hogy történelmi és egyéb okok miatt merőben más, ha amerikai vagy orosz politikus hivatkozik az emberi jogokra. Erre azokat, akik személyesen átélték 1956 borzalmait és az 1968-as megszállást, különösképpen nem kell figyelmeztetni. Mégis az a történelmi tény, hogy Pandora ama bizony szelencéjét a második világháború óta először az Egyesült Államok nyitotta meg, amikor egyértelmű támogatásának köszönhetően Koszovó önálló államnak kiáltotta ki magát. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azonnal kijelentette: Ha a Balkánon ilyesmi lehetséges, akkor a Kaukázus térségében sem kizárt ilyen fejlemény. A grúz vezetés meggondolatlan és máig érthetetlen katonai támadása tulajdonképpen kapóra jött az oroszoknak, akik elérkezettnek látták nem újkeletű terveik valóra váltására: a dél-oszétiai és az abház térség Grúziától való leválasztására. A minap beszélgettem minderről Jiří Dienstbierrel, a rendszerváltás utáni első csehszlovákiai külügyminiszterrel, aki 1998-tól több éven át az ENSZ jugoszláviai, majd horvátországi, szerbiai és bosznia-hercegovinai emberjogi raportőre volt. Röviden, de lényegre törően jellemezte a kialakult helyzetet: „Három új állam keletkezett, mindhárom viszont csak protektorátus. Koszovó amerikai, a másik kettő orosz fennhatósággal.”

Tudom és tudatosítom is a sokféle különbséget, de ettől még az alapvető tények nem változnak.

Vannak és lesznek a történteknek európai hullámverései is. Precedensértékűnek tartják a fejleményeket az európai kisebbségek képviselői. Vérszemet kaphatnak a legkülönböző szeparatisták, begőzölhetnek a nemzetállamok hívei is. A baszkok és talán a katalánok is elérhetőbbnek vélik az elszakadást, miként a Dnyeszter menti oroszok is Moldáviától, amelynek egy részére a románok fenik a fogukat. Aligha nyugodnak bele ideiglenes leverésükbe a csecsenek.Tovább mérgesedhetnek a vallon-flamand konfliktusok Belgiumban Térségünkben ismét az autonómiatörekvések erősödhetnek fel. Mostanság leginkább a Székelyföldön és a Vajdaságban, ahol már tudományos szintű tervezetek is megszülettek, nem úgy, mint nálunk. Ezzel kapcsolatban két alapvető félreértést kell tisztáznunk: az autonómia nem valamiféle ördögi eszköz, hanem a többség és a kisebbség közötti kapcsolatok és jogkörök civilizált megoldásának egyik lehetséges módja. Ugyanakkor nem is csodafegyver: Dél-Tirolban például kiválóan működik, Spanyolországban viszont a már említett két kisebbség – valóban széles jogkörei ellenére – nem elégedett.

Szlovákiában 1998 óta sokat léptünk előre ezen a téren is, elsősorban a központi hatalom lebontásával és az önkormányzati rendszer, nem utolsó sorban pedig a kulturális és oktatásügyi autonómia alapelemeinek megteremtésével. Nagy kár, hogy ez a reményteljes és eredményes folyamat két éve megszakadt. Robert Fico ugyan szerzett jogaink megtartását igérte, valójában azonban a megnyirbálására törekszik. A déli országrész egyes területein kisebbségben élő szlovákok állítólagos védelmének ürügyén. Már készülődnek a maticás bandériumok, hogy a magyarok lakta területeken állítólagos szlovák sérelmek után szimatoljanak. Ján Slotáék kettős keresztekkel igyekeznek körbekeríteni Dél-Szlovákiát is. Már észlelem, észleljük a következményeket: szülővárosomban, Somorján nemrég megértem azt, hogy egy férfi rámripakodott: miért nem beszélek szlovákul a hároméves kisunokámmal, hiszen neki is meg kell tanulnia az államnyelvet. Mire elmagyaráztam neki: a nagyobbik, a tizenötéves unokám már nemcsak szlovákul, hanem angolul is folyékonyan beszél...Mindannyian megdöbbentünk a Nyitott Társadalom Alapítvány reprezentatív felmérésének adatain, amelyek szerint a szlovák kilencedikeseknek mintegy kétharmada a legellenszevesebbeknek a magyarokat tartja. S ugyanennyien azt óhajtják, hogy az anyanyelvünkön csak odahaza szólaljunk meg. Neves szlovák politológusok figyelmeztetnek arra, hogy mennyire ártalmasak a Szlovák Nemzeti Párt gyűlölködő, magyarallenes megnyilvánulásai, amelyek ragályos betegségként terjednek a lakosság és főleg a fiatalok körében.

Látszólag messzire kerültem Koszovótól és Dél-Oszétiától, pedig nem. Ha alaposan elemeznénk a néhai Milosevics, illetve Ján Slota megnyilvánulásait és törekvéseit (amelyeket Robert Fico burkolt célzásai is felerősítenek), akkor sok hasonlóságot fedezhetnénk fel. S ha felidézzük akár csak félmúltunkat, rádöbbenhetünk, hogy 1956-ban és 1968-ban ugyanúgy a nagyhatalmi törkvések áldozatai és játékszerei voltunk, mint most a déloszétek, az abházok és a koszovói szerbek, bizonyos vonatkozásokban az ottani albánok is.

Újabb fegyveres konfliktust, de még nemzetiségi feszültségeket sem óhajtunk Közép-Európában. Marad hát az értelmes párbeszéd, amelyhez többek között a többségi nemzet vezetőinek politikai bölcsessége, a kisebbségek képviselőinek pedig életképes stratégiára épülő szellemi muníciója szükségeltetik. Szlovák nacionalizmussal és hazai magyar kampányszintű fecsegéssel képtelenség tovább rendezni közös dolgainkat.

Ezért is sodródhatunk az életveszélyes nemzetiségi konfliktusok felé.
Címkék: Dél-Oszétia, Koszovó