Három forgatókönyv a Magyar Koalíció Pártjában

szilva | 2008. október 12. - 10:37 | Vélemény
Remélhetően már leüllepszik a sok indulat és hordalék, amely az elmúlt napokban a Magyar Koalíció Pártjának házatáján gyülemlett fel.

Ideje hát higgadtam körültekinteni, hol áll, hova sodródott, milyenek az MKP pozíciói. És a kilátásai.

Nincs abban sem túlzás sem pedig rosszindulat, ha azt állapítom meg, hogy fennállásának valamivel több mint egy évtizede során ilyen rossz helyzetben még sosem volt ez a politikai tömörülés. A kormánypártiak vagy nacionalista szervezkedésnek, vagy amolyan segédcsapatnak tartják, amely szerintük ugrásra és támogatásra készen áll, csak füttyenteni kell nekik. Nyilván nem volt véletlen az egyik kormánypárti politikus (Miroslav Jureňa) gúnyoros jellemzése: Az MKP nincs koalícióban, oppozícióban sincs, hanem diszpozícióban van“. Az is nyilvánvaló, hogy nem a lisszaboni szerződés pozsonyi ratifikálása ragadtatta a volt agrárminisztert ilyen csúfolódásra. Mikuláš Dzurinda és Pavol Hrušovský pedig azt üzente, hogy addig nem tárgyalnak a Magyar Koalíció Pártjával, ameddig Csáky Pál radikalizálja a szlovákiai közéletet. Nem is hívják eddigi és potenciális partnerüket az ellenzéki találkozókra. Magyarán és röviden: az MKP a hazai politikai színtér szélére sodródott, ahol egyetlen jelentős politikai erő sem tartja partnerének.

Túl egyszerű és igazságtalan is lenne, ha csupán Csáky Pált vagy az MKP jelenlegi vezetését kiáltanám ki bűnbaknak. A helyzet azért is fajult idáig, mert a szlovák belpolitikát és a szlovákiai társadalmi légkört két éve ismét a nacionalizmus mételyezi, ami elsősorban Robert Fico felelőssége, aki beemelte a kormánykoalícióba Ján Slotát és magyarfóbiás nemzeti pártját. A kövezkezmények azóta a szlovákiai magyarokon csattannak.

A kormányfő-pártelnök helyzetét, mozgásterét és főleg magyarázkodását azonban nagyban elősegíti Csáky Pál, aki az eltelt másfél év alatt egyértelműen bebizonyította, hogy képtelen a pártelnöki poszt betöltésére. Ennek első jelét tavaly augusztusban mutatta, amikor váratlanul a második világháború után meghurcolt csehszlovákai magyarok kárpótlásának tervéről nyilatkozott a Pátria Rádiónak, majd Magyarországon. Méghozzá úgy, hogy sem a terv nem készült el, vagyis az MKP elnöksége sem vitathatta meg, a szlovák ellenzéki partnereket pedig tudtommal nem tájékoztatta erről a kétségtelenül régóta indokolt és kívánatos lépésről, amely azonban a szlovákság szempontjából érzékeny ügy. Hisztérikus reagálásaikra jól emlékszünk. Csáky Pál mentális, morális és politikusi alkalmatlansága legutóbb az ominózus dunaszerdahelyi találkozó után ütközött ki. Az eszmecseréről a Paraméter, majd a Sme is korrektül tudósított, jómagam pedig azt vetettem fel a kommentáromban, hogy nem lehet egyszerre a 2010 utáni kormányzati pozícióról álmodozni (Csáky nyilatkozata a Magyar Hírlapban), majd három nap múltán a szlovák politikában történelmi okok és mai komplexusaik miatt vörös posztónak tartott autonómiáról (Tőkés Lászlóval) darvadozni. Amit ezután az MKP elnöke művelt, azt feltehetően elrettentő példaként fogják oktatatni leendő politológusoknak. Először tagadta, hogy akár csak megemlítette volna az autonómia szót, aztán a sajtótájékoztatón rögzített hangfelvétel nyilvánosságra hozása után önmagából kikelve, szűzies mivoltában megsértett vénleányként támadni, csapkodni kezdett, itthon és Budapesten. Egy hete a pozsonyi közszolgálati tévében még a képernyőn bemutatott fordítás hitelességét is kétségbe vonta. Végül egy hektikus hét után végre kinyögte azt, amit azonnal mondania kellett volna: igen tárgyaltunk Tőkés Lászlóval a kulturális, oktatásügyi és területi önkormányzatiság, ha tetszik, akkor autonómia különbözö legitim formáiról, s mindez nem alkotmánysértő, még csak nem is törvénysértő. Európa számos országában pedig eredményes gyakorlat.

Teher alatt ugyebár a pálma nő: Csáky viszont a nyomás alatt politikusként és főleg pártelnökként összezsugorodott.

Ezt a kétségtelen tényt az érintetteknek, vagyis a Magyar Koalíció Pártja vezetésének és tagságának kell tudatosítani. Három forgatókönyv létezik. Az első az, hogy egyelőre bekkelnek, szebb közeljövőben bíznak, vagyis kivárnak a 2010-ben esedékes parlamenti voksolásokig. S akkor majd az MKP akkori eredményeinek tükrében döntenek a pártelnöki posztról is. Ennek a kivárásnak az a kockázata, hogy Csákyval, s ezáltal az MKP vezetésével, addig aligha áll szóba a Smer, talán még az ellenzék sem. Maradnak a brüsszeli kapcsolatok.

A másik lehetséges változat a jövő évi, szlovákiai EP-választások utáni rendkívüli tisztújító pártkongresszus. A kockázatok majdnem ugyanazok, mint az első forgatókönyv esetében.

Igazi huszárvágást és elmozdulást a jövő év kora tavaszára összehívható tisztújító közgyűlés jelenthetne, amelyen új elnököt és európai parlamenti jelölteket lehetne választani. Véleményem szerint a pártelnöki posztra Berényi József vagy Bárdos Gyula lenne a legalkalmasabb. Mindkettőjükkel – Csáky Pállal ellentétben – szóba állnak, tárgyalnak a szlovák politikusok, még a döntéshozók is, ami a felgyülemlett indulatok és problémák kezelése szempontjából különösen fontos szempont. Mindketten érett politikusok, ezt számos alkalommal már bizonyították. Elegáns megoldásként pedig Csáky Pál vezethetné az MKP európa parlamenti jelöltlistáját. Már csak azért is, mert mindig a brüsszeli és más nyugati barátjaira hivatkozik. Mutassa hát meg, mire megy velük a szlovákiai magyarság érdekképviseletében, ha valóban befolyásos személyekről és nem hatodrangú segédfogalmazókról van szó.

A döntés joga, mint már említettem a tagságé és az általuk megválasztott vezetőké. Egyet azonban nem szabadna feledniük: bátran lépni vagy tétlenkedni, tétovázni, mellébeszélni egyaránt felelősség. Nagy felelősség, főleg a szlovákiai magyarokkal szemben, akiknek az érdekképviselete az MKP legfontosabb kötelessége.

Különösen itt és most, az indulatoktól sistergő Szlovákiában.

Címkék: Csáky Pál, MKP