Az ügyeletes Szarpofozó

Barak László | 2008. december 3. - 14:34 | Vélemény
Farkas Iván, a Magyar Koalíció Pártja egyik csúcspolitikusa, a sme.sk hírportálnak adott keddi interjújában, mintegy állatorvosi lóként produkálta mindazt, ami általában jellemzi ennek a pártnak, sőt általában a posztkommunista Közép-Európa politikai gruppjainak komikus pankrátorait. Akik szinte kivétel nélkül voltaképpen a szarpofozásból élnek, méghozzá az adófizetők pénzén – az átlagosnál természetesen jóval magasabb színvonalon.

A szarpofozás intézményében persze önmagában véve nincsen különösebb kivetnivaló, hiszen a politika eszköztárába épp úgy beletartozik, mint az útszéli szajhák retiküljébe a kondom.

A Farkas-félék egyébként minősített konjunktúralovagok, azaz a mindenkori helyzetet a saját előmenetelük érdekében gátlástalanul kihasználó karrieristák is. Ebben sincsen persze különösebb kivetnivaló, hiszen a politikusi előmenetelhez a világon mindenütt szükséges bizonyos fokú gátlástalanság.

Farkas Ivánnal viszont, amint az a szóban forgó interjú legalább kétharmadából egyértelműen kiderül, az a legfőbb gond, hogy csupán az uborkafára való följutás fortélyait sajátította el. Arról azonban már halovány sejtelme nincsen, avagy, ha van, jól bírja titkolni, miként kellene viselkednie ott „a magasban” ún. közéleti tényezőként. Legalább pro forma, hogy ne ordítson róla, egy olyan közügyekben kotnyeleskedő kókler, akire az ember jószerével a kutyáját sem bízná. Hősünk ugyanis, amint a vele készített interjúból kiderül, önmagáért, saját gondolataiért sem képes felelősséget vállalni. Sőt, a tévedés legcsekélyebb kockázata nélkül kijelenthető, nyilván nincsenek is saját gondolatai. Ha viszont mégis lennének, azt is marhára képes titkolni, hogy egyáltalán hol van észak vagy egyáltalán vannak-e még égtájak. Személyében tehát evidensen egy olyan szemellenzős pártőrmesterrel állunk szemben, aki, ha a pártfegyelem megköveteli, átmegy kofába, s mint palacsintát, eladja a holdat is…

Mindez azonban Farkas Iván problémája lenne, ha a hozzá hasonló alakokkal együtt nem élősködne egy egész népcsoporton, politikusi mivoltából adódóan nem reprezentálná vélt- vagy valós választóit, a szlovákiai magyarokat en bloc. Mivel viszont épp ennek ellenkezőjét sugallja, vagyis saját kinyilatkoztatásai szerint azokat képviseli, minden egyes közügyeket érintő megnyilvánulása a sunyi mellébeszélés, a maszatolás, a semmitmondó sumákolás a szlovákiai magyarokra hullik vissza. Olyan benyomást keltve akár a legtárgyilagosabb külső szemlélőben is, hogy a szlovákiai magyarok mindannyian olyanok, mint ő maga. Hiszen miért is kapott volna politikai mandátumot tőlük…? 

A szlovákiai magyarok tehát a´la Farkas: egy cinikus, önmagukat célirányosan megtagadó, vagy épp csupán félig-meddig, úgy ahogy vállaló, őszintétlen egyedekből összeterelt népség, egy politikai akolban tartott nyáj. Amely kollektíve és egyenként is kizárólag a Farkas-féle „pásztorok” vezényszavára képes elgondolkodni és bégetni önmaga, hazája jogállásáról, az autonómia intézményéről, amelyről látni valóan azt sem tudja, eszik-e vagy isszák. Fogalma sincs arról, akar-e az lenni, ami, vagyis magyar, esetleg, ha kell, hottentotta. Azt sem képes eldönteni továbbá, egyen-e, igyon-e vagy inkább ürítkezzen, s ha igen, maga alá, avagy az akol sarkába; van-e neki vezérürüje, avagy csupán a saját köldöke számára a perspektíva…

Így állunk hát, amely helyzetnél már csak az a tény a kiábrándítóbb, hogy Farkas Ivánt, életkora szerint legalábbis, az MKP ún. politikusainak „új generációjaként“ tartja számon a közhiedelem. Ez a generáció lenne hivatott arra, hogy, úgymond, tovább vigye a szlovákiai magyar politikai érdekképviselet jelképes stafétabotját…! Ha pedig így van, nem kell hozzá különösebb képzelőerő, hol lyukadnak majd ki vele. Annál is kevésbé, mivel jószerével már célba is érkeztek…!