Piszok a köröm alatt
A három a négyzeten korúak között nem egy a sír fölé hajló erőtlen vénség benyomását kelti, illetve a kilencedik születésnapját meg sem éri, egy másik pedig irul-virul, majd szétveti az erő, a támogatottság, a pénz és az arrogancia. Ez a mi legerősebb kormánypártunk esete. A múltba visszatekintve megállapíthatjuk, hogy valamikor 1999-ben elhagyja a Kommunista Párt utódját – SDĽ – a majdani pártelnöki poszt várományosainak egyike, a fiatal és rendkívül ambiciózus jogász Robert Fico. A politikában már egyáltalán nem számított holmi újoncnak, a „demokratikus baloldal“ színeiben 1992 óta ült a parlamentben és állítólag azért vonult ellenzékbe, mert az antimečiarista koalícióban nem jutott neki olyan hely, amit a kvalitásaihoz megfelelőnek tartott volna. Ezt követően alakult meg a Smer párt, amely fokozatosan csaknem mindent bekebelezett, ami úgy-ahogy baloldalinak látszott, beleértve az SDĽ-t, vagyis ez esetben főleg ennek a vagyonáról volt szó.
A következő töréspontot a 2002-es választások jelentették, amikor Fico, Beňovával és Flašíkkal a hátvédjében már a kormányfői karosszékben látta magát, mi többiek pedig a csupasz fenekekkel, nagy kutyákkal, cipőkkel és ajtókkal kidekorált Szlovákiával szembesülhettünk. Az idő azonban akkor még nem ért meg és Robert csalódott arckifejezése a választási eredmények kihirdetése után több volt, mint sokatmondó. Fico azonban szívós, mint egy bulldog, összekapta magát és nem volt nálánál szájtépőbb kritikusa mindannak, ami egy kicsit is a reform látszatát keltette (ez természetesen máig kitart nála, noha a gazdaság éppen ama kárhoztatott reformokból profitál). Az igazi sztáridők és beteljesült álmok aztán a 2006-os választások után jöttek.
A mai Smer fura konglomerátuma az 1989 előtti ideológiai hozományú ifjúkommunistáknak, a pénzügyi és hatalmi érdekeknek, a Počiatek és Kaliňák típusú „szociáldemokratáknak“, a karrieristáknak és annak a ballasztnak, amely mindig úgy ráragad a mindenkori hatalom közelében lévőkre, mint kutyára a bogáncs. S akkor még nem is szóltunk koalíciós partnereiről, Slotáról és Mečiarról, akikről illedelmesen csak annyi mondható el, hogy a demokratikus Európa viszonyai közt több mint szokatlanok. Minden eredményes demagógnak szüksége van (legalább fiktív) ellenségre, akit rövid úton sikeresen legyőz. Fico ezt megtalálta: a jellegtelen ellenzéken túl az újságírókban, a magyar szélsőségesekben, a nyugdíjkezelő társaságokban, az energetikai monopolokban. Ha az állam erős ellenőrző és regulációs mechanizmusáról beszél, „az állam év vagyok” premisszájából indul ki. A mai Szlovákiában ez bejön. De meddig?
