Banditák és cinkosok

Barak László | 2009. február 9. - 14:05 | Vélemény
Bárhogy beindult is Magyarországon a fajvédő hajlamokkal terhelt magányos, valamint a politikai, illetve civil gruppokba tömörülő individuumok nyálkiválasztása a veszprémi kézilabdások megrázó tragédiája nyomán, ténykérdés, maga az esemény „csak” annyiban nemzetiségi, mi több, faji probléma, mint amennyire társadalmi probléma volt annak idején Szlovákiában, hogy Dunaszerdahelyt és környékét gátlástalan rablógyilkosok klánja tartotta/tarthatta rettegésben. Akik, s ez hangsúlyozandó, jobbára magyar nemzetiségűek voltak. Akadt azonban köztük cigány és persze szlovák is... Ezért volt helyes, hogy a legostobább, tehát a leggátlástalanabb nacionalista szlovákok sem agyaltak magyarellenes pogromról annak idején pár elaljasult, debil bandita miatt…

Ennek ellenére a magyarországi média a mértéktartónak számító orgánumokat is beleértve annak rendje-módja szerint „cigányüggyé“ igyekezett s igyekszik tupírozni a nemtelen támadást.

Pedig kifejezetten bűnügyi probléma az, méghozzá a legkevésbé sem a megélhetési fajtából. Épp úgy, ahogyan annak idején a dunaszerdahelyi latroké is bűnügyi probléma volt elsősorban. Egészen addig, amíg a gazemberek alávaló és kegyetlen regnálásának részben maguk vetettek véget. Amikor a főkolomposok a tőlük is féktelenebb „kollégák“ golyói által hullottak el, mint a döglegyek a dunaszerdahelyi Fontána vendéglőben. Másrészt Vladimír Palko belügyminiszter és Jaroslav Spišiak,  az országos rendőrkapitány első helyettese személyében olyan megalkuvást nem tűrő „hivatalos” ellenfelekre akadt a maradékuk, akiket a jellemzően igenis társadalminak álcázott, ám általában önérdekű zsákmányszerzése orientálódó politikai elit kivételesen dolgozni hagyott…

Maradjunk tehát annyiban, hogy Veszprémben épp olyan gátlástalan csőcselék ült tort a hétvégén, mint amilyen annak idején szedte áldozatait úton-útfélen a mi tájainkon.

Olyan alvilági elemek a veszprémi gyilkosok is, akik ez idáig sem a betevő falatért szedték a védelmi pénzeket a vendéglátósoktól. És egyáltalán nem testi épségük veszélyeztetettsége okán szedték, szedhették agyonvert, megalázott áldozataikat nap mint nap. Hanem egyenként vagy vérszomjas falkákba verődve beteges kéjjel, mintegy tüntetve ütöttek, s akár gyilkolásztak is, a kegyetlenkedéseik miatt csendben rettegő többségen élősködve. Hogy közben a „kellemeset a hasznossal“ házasítva egyszersmind az alvilági profit is hízzon.

Vajon miért történhet/ett meg mindez? Természetesen csak azért, mert például a szórakozóhelyek tulajdonosai voltaképpen kivétel nélkül valamennyien a rablógyilkosok potenciális cinkosai. Mert sajna közülük igen-igen sokan egyszerűbbnek tartották, tartják, hogy rendszeresen leperkálják nekik a védelmi pénzeket. Amint köztudott az is, hogy akarva-akaratlanul szinte minden egyes vendéglátós kötött már valamilyen üzletet a parazita maffiával…!

Az már megint egy más kérdés, hogy általában sajnos az állam erőszakszervezeteinek illetékesei sem állnak feladataik magaslatán. Mindenekelőtt politikai, s ami ezzel jár, szakmai és gazdasági okok miatt. Ha tehát már társadalmi problémaként kezelendő a kérdés, elsősorban központi és nem kevésbé önkormányzati szinten kell konszenzusra jutni a válaszok tekintetében. Ehhez azonban elsősorban pártpolitikai önkorlátozás szükségeltetik!

Ugyanez vonatkozik természetesen az ún. cigánykérdés kezelésének mikéntjére, a nyomor fölszámolásának lehetséges módozataira is. Végzetes hiba ugyanis, ha az adott problémakörrel szembesülve szinte kizárólag a tüneti, vagyis az érzelmi kezelésre összpontosítanak a hatalomgyakorlók.  Ráadásul ezt is csak abban az esetben teszik, amikor olyan jóvátehetetlen eseményekkel szembesülnek, mint amilyen például a veszprémi tragédia volt. Csak azért, mert az egyrészt okkal kétségbeesett, másrészt primitív ösztönök által is jócskán vezérelt bosszúszomjas plebsznek könnyebb a politikai haszonszerzés érdekében megfelelni, mint tárgyilagosan és következetesen dolgozni olyan ügyekben, amelyeknek csak évtizedek múltán lehet pozitív eredménye…