Se öncenzúrát, se rasszizmust

Így, általános jelen időben, a konkrét cselekményekre való utalás nélkül. A szöveg ilyen, kontextusból kiemelt formában nemcsak abba a képzetbe illeszkedik hibátlanul, amelyet a liberális ideológia épített föl a rasszizmusról, hanem annak a magatartásmintának is megfelel, amit a jog megbélyegez: a bűnözőket származás szerint kategorizálja, sőt, a származásukból von le következtetéseket bűnöző hajlamukra nézve.

Csakhogy a rendőrkapitány egy bizonyos bűncselekmény-sorozatról beszélt, éspedig olyan tényt közölt, amely egyáltalán nem lepte meg a miskolciakat, de a többi magyar település polgárait sem. A mindenhová autóval járó villalakókat kivéve bárki jó eséllyel megtanulhatja például, hogy ha három-négy, cigánynak látszó fiatalember (vagy akár lány) jön szembe sajátos alakzatban, úgy, hogy a járdán nem lehet kikerülni őket, akkor ajánlatos idejében átmenni a másik oldalra, mert legalább a privát tér megsértése és verbális támadás következik. Ezt még akkor is megteszi, ha abba az elenyésző kisebbségbe tartozik, amelyik – mint e cikk írója – ismeri a cigányok halmozottan hátrányos helyzetének okait és a vonatkozó emberjogi dokumentumokat. (Megteszi, mert, mondjuk, közeli hozzátartozóit ilyen előzmények után verbálisnál erősebb támadás érte, nem is egyszer. Elvek és tanulmányok ráolvasása az adott helyzetben nem segít.)

Az események egy pontig menetrendszerűen folytatódtak. Az emberjogi aktivisták tiltakoztak, rasszizmussal vádolva a főrendőrt (refrén: „átlépett egy határvonalat”). A nem éppen határozottságáról ismert kormány úgy gondolta, szilárd elveket kell felmutatnia, példát statuálnia, és az illetékes miniszter – a másodkézből vett, nyúlfarknyi hír alapján – leváltotta a rendőrfőnököt. A döntésen azonban nemcsak a lakosság háborodott fel, hanem a helyi politikusok is, egyöntetűen, a szocialista polgármestertől a Fideszen át a helyi SZDSZ-ig.

Másnap a miniszter visszahelyezte tisztségébe a rendőrkapitányt.  A jogvédők mindezt nem tudták másképp értelmezni, mint hogy Miskolc egységesen a szélsőséges rasszista propaganda hatása alá került, és a miniszter a tüntetéssel való fenyegetésnek behódolva jóváhagyta a rasszizmust. Holott egészen más történt. Bár az események ilyen fordulata tetszett a szélsőségeseknek, a helyi politikusok és a közemberek megkönnyebbültek, hogy végre nem uszító újnyilasoktól kell hallaniuk a cigány identitás és bizonyos, a rendezett életvitelt akadályozó bűnözési formák kapcsolatáról, hanem egy hozzáértő, respektábilis bűnüldözési szakembert mondja ki azt, amit sűrűn tapasztalnak.

Egy hét múlva, egy veszprémi mulatóban szíven szúrták a város büszkeségének, a kézilabdacsapatnak a román sztárját, két társát pedig megsebesítették. Volt egy-két óra, míg az online sajtó úgy általában „támadókról”, „bandáról” beszélt. Közben az internetes fórumokon már tényként kezelték, hogy a gyilkosok cigányok voltak, éspedig a magyar törvényeket többszörösen felrúgó, valóban zakkantan rasszista, viszont igen fürge kuruc.info nyomán. Amikor már mindenki tudta a tényt – a fényképek sem hagytak kétséget –, a „nagy” sajtó is kénytelen volt leírni. Mármost ha le lehet írni, ám ennek az újnyilas médiácska fellépése volt a szükséges feltétele, az a civilizált média szégyene.

Vajon nem olyan cenzúráról és öncenzúráról van-e szó, amely mindeddig akadályozza, hogy egyáltalán hasznos diskurzus folyjék egy elsőrendűen súlyos bajról? (A megoldásról nem beszélve.) Dehogynem. Mint sok más magyar bajnak, ennek a magyarázata is visszavezethető az átmenet esetleges történéseire, végig nem gondolt koncepcióira. A magyar alkotmányos rend egyfelől azon a franciás liberális ember- és polgárjogi doktrínán alapul, hogy semmiféle különbség nem tehető az állampolgárok között etnikai, „faji”, vallási alapon. (Sőt, a franciák még azt is csak az egészen közeli múltban vették be az alkotmányukba, hogy kétféle nem létezik.) Állampolgár van, és pont. Ez rögzült már a köztársasági alkotmányban vagy éppen a rendőrségi nyilvántartásokban (1989) és például a személyes adatok védelméről szóló törvényben (1992). A jogszabályban rögzített hallgatás történetesen nagyon jól megfelelt a többség azon igényének, hogy ha lehet, ne is kelljen gondolnia a cigány underclass létezésére és a helyzetéből adódó veszélyforrásokra. (És igen, az egyenjogúságot hirdető polgár mindenestül rábízhassa a rendőrségre azoknak a magatartásoknak a felszámolását, amelyek ütköznek a nyugodt városlakó vagy falusi életvitellel, sértik a privát teret. Esetleg az ilyenkor minden rossznak elmondott „többségi társadalmat” vagy a homályosan meghatározott elitet okolja azért, hogy a cigányság százezrei a gazdasági átalakulással kihullottak az „integrált” segédmunkási létből – nem vissza, a hagyományos életmódba, hanem ki, a vákuumba. Mondván, ebben a kivételes esetben nem az elkövető a felelős, mert ez „megélhetési”, esetleg „tudatlanságból, az akkulturáció hiányából” fakadó bűnözés. Hanem az, aki idáig juttatta. „Nem a cigányt kell nézni, hanem a halmozottan hátrányos helyzetű embert, aki jogszabályt sért.” Csakhogy ezt nehéz mindig elmormolni, amikor az emeletről lezúdítanak az udvarra egy vödör piszkos vizet, lerúgják a társasház kapujáról a kilincset, vagy kiássák a hátsó udvarból a krumplit. Azonkívül ilyenkor hiába hivatkoznánk a törvényre, a rendőrség, de még az önkéntes polgárőrség sem tud mindig ott lenni, hogy megelőzze az aktust. Éppenséggel akkor sem, amikor szervezetten, teherautóval viszik el a kereszteződésből a stoptáblát vagy öntözött földről daruskocsival a rézkábeleket. A deviáns magatartás marad, az etnikai acsargás szintén, és évről évre fokozódik, mert okai halmozódnak, de annyit meg kell adni, hogy a szép elvek nem sérülnek.)

Az absztrakt állampolgárnak ezzel a felfogásával szöges ellentétben van az, ami Franciaországban és a világ legtöbb más demokráciájában elképzelhetetlen volna: a nemzeti és etnikai kisebbségek kollektív, a képviseleti demokrácia mellett létező vagy azt átmetsző kollektív jogainak az elve. Míg az előbbi a poszt-68-as baloldali liberális ellenzék, az utóbbi a másik, alighanem befolyásosabb, népi-nemzeti áramlat hozománya a köztársaságban – válasz és szándékolt pozitív ellenpélda a szomszédos országok magyar kisebbségeinek 1989 előtti, létező szocializmusbeli helyzetére. Magyarországon, páratlan módon, 13 kisebbségnek van saját, területtől független és a parlamenti és pártrendszeren kívüli, mondhatni, népfrontos önkormányzata országos és helyi szinten – a pénzleosztáson és nyilatkozattételen kívül különösebb politikai hatáskör nélkül. Ebből az egyik a cigányoké, noha az etnikai kisebbségek három kritériuma közül  – közös nyelv, közös kultúra és hagyomány, összetartozás-tudat – az egyiknek biztosan nem felelnek meg, hiszen legalább három különböző nyelven beszélnek, a többségnek ráadásul magyar az anyanyelve. a másik kettőnek pedig legföljebb évtizedekben mérhető az írásbeli hagyománya. Adva van tehát egyfelől az eleven, tapasztalható valóságra alkalmazott papírízű elv, másfelől egy korábbi, egypártrendszerű, kollektivista szakasz maradványa, és a kettő ütközik is.  A cigányságnak úgy vannak kollektív politikai jogai, hogy nincsenek, hiszen tényleges politikai súly – amit egy koalícióképes parlamenti párt adhat – nem társul hozzájuk. A cigányságot úgy kellene pozitívan diszkriminálni, hogy egyáltalán nem szabad diszkriminálni, azaz megkülönböztetni, azt ugyanis szigorúan tiltja a törvény. Miközben baloldali és liberális szociológusok a „cigány az, akit a környezete annak tart” definícióval dolgoznak, ugyanezen irányzatok képviselői hevesen tiltakoznak az ellen, hogy például a rendőrség vagy a bíróság ezt a gyakorlati szempontot alkalmazza. Netán saját maga is cigánynak „tartson” valakit. Ezért aztán a diszkriminációt sem lehet jogszerűen bizonyítani, hiszen jogilag Magyarországon „cigány az, aki annak vallja magát”, és ez a becsült létszámnak csak töredéke.

A furcsa miskolci esetnek és a veszprémi tragédiának egy haszna volt: megtört a cigánykérdésről való hallgatás íratlan szabálya, és egyszersmind megtört az újnyilasok – magyar eufémizmussal: „jobboldali radikálisok” – szólási monopóliuma. Kérdés, hogy nem későn-e, a gazdasági válság ugyanis nyilvánvalóan fokozza a társadalomban eleve meglévő idegességet. Az pedig a nagykönyvben is meg van írva, hogy krízis idején ez az idegesség, hogy hisztériának ne mondjuk, a legkisebb ellenállás irányában tör ki.

A Sme pénteki számában megjelent cikk hosszabb változata.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.