MKP-sok végzetes pártvaksága

Barak László | 2009. február 25. - 13:43 | Vélemény
A politológiai zsargonban használatos „pártvakság” kifejezés azt jelenti, hogy egy zárt közösség, ez esetben egy politikai párt tagjai nem képesek tárgyilagosan értelmezni és értékelni sem az adott közösségen belüli, sem a kívüle zajló történéseket, vagyis nem látják a fától az erdőt.

Ennek az állapotnak a törvényszerű következménye aztán, hogy általában rossz döntések születnek az adott közösségben, legalábbis a szóban forgó döntéseknek vajmi kevés közük van főként a párton túli világhoz...

Talán nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy a Magyar Koalíció Pártjában folyamatosan zajló személyi konfliktusok belső kezelésének mikéntjéről s ennek nyilvánvaló következményeiről lesz szó ezúttal is. Amelyek értékelése során ugyan eltekinthetnénk attól, kik és miért gerjesztik a konfliktusokat, kik és miért kezelik azokat úgy, ahogyan, ha eme konfliktusok következményei nem puszta létében fenyegetnék az adott közösséget, vagyis a Magyar Koalíció Pártját. Ráadásul, mivel a párt létezése óta valamennyi ballasztjával, esetlegességével, küldetésének tisztázatlan mivoltával együtt egyelőre kétségkívül pótolhatatlan közéleti szerepet látszik betölteni a szlovákiai magyarok társadalmában, mindenkori vezetői, a közkatonákig, azaz a mezei párttagokig bezárólag, komoly felelősséggel tartoznak a szlovákiai magyaroknak. Nem csupán azért, mert a párt választóbázisát szinte kizárólag szlovákiai magyarok képezik. Hanem azért, mert, tekintet nélkül arra, hogy éppen kormányzó pozícióban, avagy ellenzékben működik-e, minden egyes párton belüli történés, ha közvetlenül nem is, közvetve mindenképpen befolyásolhatja a szlovákiai magyarok helyzetét, közérzetét azonban egészen biztosan. Ilyen értelemben tehát a legenyhébben szólva is felelőtlenség, ha a pártvakság lélektani kórja által sújtottak az MKP prominensei. Hiszen a kancsalul festett egek kémlelése rövidtávon is az önsors rontással egyenlő, mégpedig elsősorban a párt tagjaira vonatkoztathatóan. Hosszútávon viszont azokat a szlovákiai magyarokat is negatív módon érintheti egy ilyen helyzet. Azokat is, akik elvileg apolitikusak, ám tagadhatatlan, minden egyes közéleti döntés legalább közvetett (szenvedő vagy éppen kedvezményezett) alanyai.

Legyünk konkrétak: Vitathatatlan, az MKP-ban a 2007-es tisztújítás óta komoly személyi ellentétek konzerválódtak, amelyek, lássuk be, mindenekelőtt a szóban forgó „tisztújító konfliktust” megelőző kampányban, s a következményeként lezajló tisztújítás eredményében gyökereznek. Annak ellenére, hogy Csáky Pál, ugyancsak vitathatatlanul, egy demokratikus procedúra eredményeként léphetett elődje, Bugár Béla helyébe. Tagadhatatlan azonban az is, hogy egy masszív, személyeskedő, ellenségkép-teremtő felhangoktól egyáltalán nem mentes kampány és ennnek következményeként egy rendkívül szoros eredményt hozó, tehát a párttagságot törvényszerűen megosztó szavazás után. Mégpedig egy olyan politikai kontextusban, ahol nyolc évig tartó kormányzó pozíció után, mintegy derült égből villámcsapásként, ellenzéki pozícióban találta magát a párt. Amely helyzet az inkriminált pártbeli tusakodás okozta traumán kívül érthető módon egyébként is feszültségekkel terhelte és terheli a társaságot.

Nos, az említett szubjektív és persze objektív indíttatású és jellegű konfliktusokat követően a Csáky fémjelezte új vezetés, tulajdonképpen érthetetlen módon, nem azok elsimítására törekedett a számára látszólag pozitív előjelű végkifejlet ellenére sem. Magyarán, eszébe sem jutott, hogy pacifikálja azokat, akiket akarva-akaratlanul megsértett. Sőt, pártelnökké választását követően is kitartott minden egyes vonatkozó megnyilvánulásában amellett, hogy Bugár és elvbarátai voltaképpen valamilyen titokzatos gazdasági érdekcsoport túszaiként regnáltak a párt nyolcéves kormánykoalíciós ténykedésének időszakában. Vagyis, úgymond, elvtelen politikát folytattak. Csáky és köre szerint azért, mert nem nyitották ki azoknak a kollektív sérelmeknek a problémakörét, amelyek a szlovákiai magyarok társadalmában, legalábbis ennek a népcsoportnak bizonyos szegmensében évtizedek óta negatíve rezonálnak. Értsd, a második világháborút követő kisebbségi diszkriminációval, nevezetesen a Beneš-dekrétumokkal terhelt időszak tisztázatlanságát, a kisebbségek jogállását szabályozó, a kisebbségi kultúrák támogatását szavatoló jogi normák máig tartó hiányát.

Csáky mindezt annak ellenére vetetette sorozatosan párbeli riválisai szemére, hogy a szóban forgó kormányzati ciklusokban mindvégig a párt alelnökeként, mi több, miniszterelnök-helyetteséként regnált. Vagyis befolyásos pozícióiból tulajdonképpen ő maga is komoly „bűnrészes” volt azon problémák elhallgatásában, tudatos jegelésében, amelyeket immár ellenzéki pártelnökként kollégái szemére vetett, s nyitott meg a közvélemény előtt. Nem mellékesen, komoly ellenállást, politikai ellenszenvet generálva a nacionalista színezetű kormánykoalíció politikusai körében. Nem kevésbé az MKP potenciális szövetségesei, vagyis ellenzék berkeiben is. Eztán következett az a lisszaboni szerződésről megejtett hírhedt parlamenti szavazás, amellyel az MKP és a Smer politikusainak háttéralkuja következményeként az MKP parlamenti képviselői voltaképpen cserben hagyták ellenzéki partnereiket.

A cselekmény közvetlen következménye az lett, hogy hosszú hónapokra elhidegült a viszony a párt és természetes politikai partnerei között. Ezeket az áldatlan állapotokat pedig csak tovább mélyítette az az esetleges, sőt, esetlen járulékos kommunikáció is, amelyről evidens volt, hogy Csáky képtelen kimenekülni a maga gerjesztette hazugságspirálból. Amelybe kizárólag önhibájából került, amikor kollégái egybehangzó állításaival szemben egyszerűen letagadta, hogy Ficóékkal egyezkedett. Egyrészt a párt nevében, másrészt önös érdekből, hiszen kiderült,  a kormányfőtől 1 millió koronás támogatást kért saját könyve kiadójának... Eztán keveredett személyes konfliktusba pártja parlamenti képviselőjével, Simon Zsolttal is. Aki a nyilvánosság előtt kérte tőle számon lépéseit, szemére vetve, hogy a hazugságot, úgymond, munkamódszerként alkalmazza a rábízott pártban. Ez utóbbi vita a mai napig lezáratlan. Annak ellenére, hogy a párt etikai szervei, országos és vicinális politikusai között folyamatos és egyre nyíltabb vita folyik Csáky Simon-ellenes lépéseiről és általában arról, hogy pártelnökként képes-e egyáltalán integrálni a pártot. Különösen egy olyan időszakban, amikor sorozatos választási megmérettetés előtt áll az.

Egészen biztos tehát, hogy végzetes hiba, ha a párton belül, különös tekintettel a jelenlegi vezetés tagjaira, most már minden egyes lépés arra irányul, hogy a mindenek fölötti egység érdekében ugyanúgy szőnyeg alá legyenek söpörve a felgyülemlett problémák, mint ahogyan az Bugár Béla elnöksége idején történt.

Mert bizony ugyancsak pártvakság, vagyis önámítás lenne olyasmit állítani, hogy a kormányzati pozíció idején nem voltak a párton belül személyes belső konfliktusok és hatalommegosztási viták. Már hogyne lettek volna. Csakhogy, például, Duray Miklós efféle problémái nem igen kerülhettek felszínre, hiszen a „bugári időszakban” Duray vajmi kevés hatalmi befolyással rendelkezett. Ugyanis „csupán“ pártszervezői feladatokat láthatott el. A kormányzati pozícióban levő pártban ráadásul nyílt szövetségeseket sem igen tudhatott magáénak, hiszen a vezetéstől a járási struktúrákig bezárólag igen sok államhatalmi szervekbe delegált pártjelölt volt kedvezményezett pozícióban. Törvényszerű hát, hogy csak olyanok nem tartották a lépést, akik nem „számítottak”… Az viszont nem elhanyagolható tény, akik nem számítanak, vagyis, valamilyen szempontból kielégítetlennek érzik magukat, a kormányzati pozíció elvesztése után a leginkább hadra foghatóak egy-egy pártbeli konfliktus során. Nos, Duray Miklós pártszervezői státuszából adódó kapcsolati tőkéjét épp az ilyen önmagukat kielégítetlennek érző emberek hadra fogására használta ki, amikor annak idején Csáky pártján beszállt Bugár ellen a hatalmai harcba. Amely semmi másról nem szólt, mint arról, hogy lapokat oszthassanak (de legalább ilyesmivel kecsegtessenek) mindazoknak, akiket a kormányzati pozíció időszakában vagy a delikvensek alkalmatlansága, vagy pedig a maga figyelmetlensége miatt nem tartott „kártyapartnernek” a pártvezetés…

Így jutott idáig a párt, mondhatnók, és nincs is mit tenni most már. De valóban nem tehetnek-e semmit az illetékesek? Jobban mondva, nem kellene mégis másként viselkedniük most már az MKP központi politikusainak, és persze az egyszerű tagoknak is? Nem kellene a szóban forgó hölgyeknek és uraknak kigyógyulniuk a végzetes pártvakságból? Bár, ugye, a vak is látja, hogy komoly problémákkal küszködik a párt… Ugyanis egyrészt nincsen lehetséges választói számára egyértelműen értelmezhető programja. Következésképpen mind taktikai, mind pedig stratégiai szempontból enyhén szólva is egy meglehetősen tanácstalan egylet benyomását kelti. Egyre világosabb az is, Csáky és holdudvara képtelen integrálni ezt az eredendően gyűjtőpárt jellegű politikai csoportosulást. Amely épp jellegénél fogva gyűjt egy fedél alá eleve olyan egyéneket, csoportokat, akik, amelyek számos társadalmi, politikai, sőt, urambocsá! ideológiai kérdésben akár homlokegyenest eltérő álláspontokat képviselnek. Egyetlen kivétellel természetesen, amely a párttagságot és persze a választóbázis javarészét is jellemzi, nevezetesen, hogy magyar az identitásuk.

Ennyi azonban manapság már korántsem biztos, hogy elegendő malternek egy komoly szavazóbázis összetartásához. Annál is kevébé, mivel a civil társadalom magatartását általában hovatovább sokkal inkább a globalizált világ gazdasági és kulturális kihívásai határozzák meg, mintsem a politikai struktúra aktuális állaga.

Vagyis a potenciális szavazók többsége egyre kevésbé befolyásolható érzelmi alapon! Kizárólag a nemzeti irányultságú lózungokkal, urambocsá! pótcselekvésekkel pedig egyáltalán nem. Mindennek tetejébe teljesen egyértelmű, hogy Csáky Pál és köre nem képes kezelni ezeket az evidenciákat. Mindenekelőtt ezért kellene őszintén és a lehető legcsekélyebb érzelmek nélkül elsősorban neki mérlegelnie, kell-e erőltetnie olyasmit, ami nem megy. Személyi alternatívájáról ugyanis csak eztán lehet és érdemes elgondolkodni. Az persze más lapra tartozik, vajon képes-e tárgyilagos számvetésre egy pártvaksággal megvert vezető és közvetlen környezete, meg a párttagság szinte egésze…?