A veszprémi példa ereje

Amióta bestiálisan meggyilkolták játékostársukat, a román Marian Cozmát, egyszer sem kaptak ki, holott önmagában az is páratlan lelki erőről és férfias elszántságról tanúskodott, hogy öt nappal a vadállati cselekedet után nem kértek halasztást, hanem odahaza kiálltak a spanyol Ademar León ellen. Szombaton ezt az európai hírű gárdát idegenben is legyőzték, miként egy hete a világbajnokokkal teletüzdelt francia Montpelliert is. Egy fordulóval a második csoportkör előtt már bekerültek kontinensünk nyolc legjobb csapata közé.

A titok egy részét Marko Vujin fejtette meg, az indexveszprem.hu internetes portálnak nyilatkozva: „Van bennünk egy pozitív energia. Nekem Marian Cozma volt a legjobb barátom, miatta fogok játszani és küzdeni a pályán. Nem fogok sírni, hogyha fáj valami. Így áll az egész csapat hozzá, nagyon nehéz helyzet ez. De örülök, hogy ilyen helyzetben is tudunk élvezetes kézilabdát játszani. Imádkozunk érte.“

Férfiasan kemény és őszinte szavak.

Amelyek súlyát, morális erejét semmiképpen sem szeretném csökkenteni. Mégis úgy vélem, hogy több más, figyelemre méltó tény is fontos szerepet játszik ebben a páratlan sikerben. Az aranyhidat Mocsai Lajos jelenti, aki kontinensünk egyik legjobb szakembere (az elmúlt napokban az is kiderült, hogy kiváló lélekgyógyász, ezért sikerült a tragédia következményeit közös erővel pozitív energiává alakítania). Akinek a városvezetők és más beruházók ( a gyönyörű veszprémi Aréna felépítésével), miként a a szponzorok is kiváló feltételeket teremtettek a nívós munkához. Ő pedig élt vele. Magyarokat (a szélvésgyors Iváncsik-fivéreket, a mackós mozgású, elnyűhetetlen beállóst, Gált, a mindig váratlan megoldásokra képes Gulyást, a félelmetes lövőerejű erdélyi Ilyést), szerbeket (Dejan Pericset, a csodakapust, Marko Vujint, a dinamit csuklójú átlövőt, Nikola Eklemovicsot, a kreatív irányító és befejező játékost, a lábadozó Marko Sesunt), továbbá az orosz Jevgenyij Lusnyikovot, a kőkemény védőt, és a harmadvirágzását élő, kubai Carlos Pérezt, valamint több más játékost formált CSAPATTÁ, amelynek oszlopos tagja volt Marian Cozma, a játéktudását tekintve is óriás. Ez a kiváló együttes nemrég megnyerte a Kupagyőztesek Kupáját, s a barbár rémtett ellenére idén még tovább juthat.

Mert a kiváló játéktudáshoz, mindent legyűrni képes mentalitás és elképesztő morális erő párosul. Ezért tudták legyőzni nemcsak idegenben a francia és a spanyol élcsapatokat, amelyeket a játékvezetők szemrebbenés nélkül segítettek. A Veszprém Franciaországban szinte a teljes első, Spanyolországban pedig csaknem az egész második félidőt emberhátrányban volt kénytelen lejátszani. Olyasmikért kaptak kétperces büntetéseket, amelyekért a túloldalon legfeljebb szabaddobásokat sípoltak be a norvég, illetve a szlovén sporttársak. Még ezek a részrehajló ítéletek sem törték meg őket.

Mostanság, amikor nemcsak a magyar foci, de az élsport is – tisztelet néhány kivételnek – mélyponton van, különösen jó érzés a Viasat3 élő közvetítéseinek köszönhetően szurkolni a Veszprém, de a győri női kézisek sikereinek is. Nagy magyar melldöngetésnek természetesen semmi értelme, hiszen mindkét csapatban – akár csak a világ valamennyi jelenlegi profiegyüttesében – nem kevés az idegenlégiós. A szakemberek azonban magyarok, miként a helyszín is, nem utolsósorban pedig a lelkes szurkolók is azok. Miként a meghatározó játékosok többsége (Győrött), illetve egy része (Veszprémben).

Mostanság gyakran jut eszembe az Arancsapat, amely a második világháborúban lepusztult és a Rákosi-banda terrorjától mérhetetlenül szenvedő Magyarországon, de a határokon túl is reményt, nemzeti büszkeséget öntött milliók szívébe. Máig nem feledem a rádió mellett végigizgult 1954-es (hosszabbítás után 4:2), de az immár tévében látható, 1966-os magyar-brazilt (3:1) sem. Miként a sok magyar olimpiai aranyérmet, amelyek többsége valóságos hősköltemény. Pozitív energiát sugalló, gyarapító élmény.

Elég messze van a férfi kézilabda BL-döntő, s egyáltalán nem biztos – de nem is kizárt -, hogy a Veszprém egészen odáig menetel, mégis ugyanilyen hőstettnek tartom Mocsaiék mostani menetelését.

Tudom, ma már távolról sincs akkora társadalmi súlya az élsportnak főleg Magyarországon, mint mondjuk, öt és fél évtizeddel ezelőtt. Mégis szeretném hinni, hogy a veszprémi csoda azért nyújt némi hitet, reményt a súlyos társadalmi és morális válságban szenvedő anyaországnak. S még inkább példát arra, hogy megsokszorozódhat az erő, ha magyarok és nem magyarok (nemcsak a sportcsarnokban, hanem ugyanabban az országban, térségben is) összefognak. Lehetőleg egy irányba húzzák azt a bizonyos szekeret.

Tudatosítom azt is, hogy nem könnyű, de azért összehasonlíthatatlanul könnyebb egy csapathoz kiváló edzőt szerződtetni, mint tízmilliós közösségben hozzáértő és rátermett politikusokat találni. De talán mégsem lehetetlen Széchenyi István-,vagy Deák Ferenc-formátumú, tehát ambíciózus és értelmes kompromisszumokra kész személyiségeket találni. És rájuk szavazni.

Nyilván akadnak, akik erőltetettnek tartják a párhuzamot. Én azonban váltig reménykedem abban, hogy miként a Veszprém sem tört össze a szörnyű tragédia súlya alatt, Magyarország is képes lesz kijutni a roppant mély gödörből. Ha végre szakértők és nem nagyszájú semmirekellők jutnak fontos politikai posztokra.