Mán csak a miénk és a gyerkőceinké

Elsőként hadd említsük azt, hogy elkezdődött a hivatalos választási kampány az elnökválasztás előtt. A hivatalos választási kampány az, amikor a tisztelt jelöltek ugyanazt csinálják, mint előtte, csak immár nem kell lopva körülvizslatniuk, hogy valaki (aki ugyanazt teszi, mint ők) nem készül-e megcibálni a bajszukat, hajukat vagy egyéb megcibálható testrészüket – attól függően, mennyi ilyennel rendelkeznek –, hogy megsértik a választási törtvényt, konkrétan annak a választási kampányról rendelkező paragrafusát. S így már Gašparovič olyan képet vághat, mint az elnökjelölt Gašparovič s nem kell államelnöknek álcáznia magát, aki egy tervezett egyetemi látogatást abszolvál éppen, s Radičová is elnökjelölt Radicováként léphet a nyilvánosság elé, nem pedig olyan honanyaként, aki éppen képviselői felmérést készít az elmaradottabb régiókban, és így tovább... Egyedül talán csak Vladino okozott meglepetést azzal, hogy nem jelent meg a tervezett sajtótájékoztatón mentorként megtámogatni a „titkos favoritját”, Melníket a szerves biológia tudorát. Ha ez így megy tovább, egykori pajtásának, Gašparovičnak sem tud majd eléggé aláfűteni. Hiába na, Valadino felett is szállnak el az évek…    

Vidámabb esetnek mutatkozik az az esemény, amely úgy történt, hogy meg sem történt. A növekvő gazdasági problémákkal visszaélő alattomos ellenzék a gúnyiratok egész sorát mesterkedte össze (melyekkel valójában Szlovákiát szeretné romba dönteni), s amelyek rendkívüli parlamenti ülésen történő megszellőztetésére nem átallott szemtelenül egy ilyen összesereglést indítványozni. A nemes lelkületű koalíció azonban nem hagyta magát lépre csalni s az ülést nagy bölcsen ignorálta. Mi köze egyáltalán a szélsőségesen jobboldali ellenzéknek a krízishez? Hmm… Valamikor régen, még a középkorban az erdőháti Szenice (Senica) városkáját többek között az „ius gladi”, vagyis a pallosjog is megillette. Volt azonban ennek egy kis szépséghibája – a városnak nem volt sem engedélyezett pallosa, sem bitófája, s ha történetesen valamilyen latrot ily módon szerettek volna a másvilágra juttatni, akkor azt úgymond külsős, vagyis externista hóhér útján voltak kénytelenek megcselekedni. A nem távoli Szakolcának (Skalica) ugyanis volt bitófája, ezért aztán a szeniceiek egyszer őhozzájuk fordultak, hogy fölhúzhatnak-e rá valakit. A helyiek azzal az elhíresült érvvel utasították el őket, hogy az akasztófájuk „mán csak a miénk és a gyerkőceinké”. Noha századok teltek el azóta, feltűnően emlékeztet ez a mai szlovák valóságra. Olybá tűnik, hogy ez a mostani válság „csak a koalícióé és gyermekeié”, az ellenzék pedig keressen magának sajátot. Megéltünk itt már sok mindent, de hogy valaki önkényesen privatizálná a gazdasági krízist?           

Ľubo Banič