A szárnyaszegett Sólyom

Megtagadni a leszállási engedélyt a szomszédos, baráti ország elnökének gépétől nem nevezhető különösebben barátságos gesztusnak. Mi jöhet ezután? Kitiltják őket az autópályáról? A logika szerint ez lenne a következő lépés.

A helyzet olyannyira abszurd, hogy hiba lenne, ha elszigetelten kezelnénk. Az abszurditás általánosabb, mintsem ez az eset mutatja: nyilván a kelet-európai nemzetállami gondolkodás betegségére vezethető vissza. A kisantant nem szűnt meg, csak átalakult, s most az Európai Unió berkein belül fejti ki „áldásos” tevékenységét, fittyet hányva akár az egyik lényegi uniós alapelvnek, a személyek szabad mozgásának is, s téve mindezt a nemzetek közötti barátság fontosságára hivatkozva. Nehéz vagy csaknem lehetetlen diagnózisokat felállítani azonban ott, ahol a lelki betegség már jó ideje történelmi örökség.

Sólyom Lászlótól pedig alighanem kár félni, nem úgy néz ki, mint aki nagyhatalmi babérokra törne ezzel a megnyomorodott országgal, amely örülhet, ha az államcsőd hóhérbárdját elkerüli, miután sereghajtóvá vált a közép-kelet-európai gazdasági versenyben. Sőt, még csak úgy sem néz ki, mint aki a határon túli magyarok között tett látogatásai keltette botrányokon kívül különösebb mód fel tudná kavarni a közép-kelet-európai állóvizet. Persze, hogy számunkra nem igazán tűnik fenyegetőnek egy valódi személyes kisugárzás és vezetői karizma nélküli magyar elnök, az nem jelenti azt, hogy a környező országok paranoiától sem mentes gondolkodású vezetői ugyanígy látják.

Mégis rá kell kérdezni azonban arra, amit a hírközlések sem magyaráznak meg: miért kell Sólyomnak éppen katonai repülőgépen mennie a Székelyföldre március idusát ünnepelni? Mert a leszállási engedélyt a marosvásárhelyi repülőtéren a jámbor magyar államfő katonai gépétől tagadták meg. Nos, ha valami, hát ez könnyedén felbőszítheti az előszeretettel acsarkodó, mindenhol mindenben „magyarveszélyt” szimatoló nacionalista csürhét. Ha már annyira szálldosni óhajtott, jegyet válthatott volna egy menetrend szerinti Budapest-Bukarest járatra, azt talán nem törölték volna a feltűnési viszketegségben szenvedő román hatóságok.

Azon persze nem lehet csodálkozni, hogy Sólyom nem kíván Budapesten ünnepelni, még akkor sem, ha már nem csak a tojásdobálások, de a kellemetlen bekiabálások is büntethetőek lesznek a nyilvános rendezvényeken. Talán még bízik benne, hogy a határon túl ott vannak azok a bizonyos „tisztességes magyarok”. Csak nehogy aztán a fent idézett dal utolsó sorával üdvözöljék a nyughatatlan magyar vándort Romániában: „Ha nincs hely, ahol élj, indulj hazafelé.”