Pozsgay, a nagy komcsi hazaffy

Pozsgay Imre, aki több politikushoz hasonlóan minden volt már, csak akasztott ember nem, egyszeriben arról beszél, hogy elvesztette a rendszerváltást,  át kell értékelni 1989-et, mert a demokrácia megteremtéséből kihagyták a népet.  Ezt a dumát ismerjük, ez a takaroggyon, mongyon le light verziója, azaz egyszerű, demagóg komcsizás. S mindez egy tősgyökeres kommunistától, aki Kádár idején is kulcspozíciókat töltött be, aztán MDF-guru volt, egy ideig még a köztársasági posztra is pályázott, de nem jött össze neki. Pozsgay annyira nemzeti és jobboldali, mint például Szűrös Mátyás.

Mi az, hogy kihagyták a népet a demokrácia megteremtéséből? Attól eltekintve, hogy ez önmagában is értelmezhetetlen, megkérdeznénk, talán a Pozsgay által jó kis posztokon megélt szocializmusban nem hagyták ki? Az egy párt egy vezér országában nem? Az mi volt szerinte, ha nem látszatdemokrácia? Ha valakinek, neki aztán tudnia kéne ezt. Ráadásul úgy tünteti fel a népet,  mint ártatlan passzív szemlélőt, mint egy kisgyereket, akit kezdettől fogva átvertek, akit privatizáltak, és pont azért, hogy aztán már ne szólhasson bele a közélet irányításába. Tehát valójában lenézi az általa dicsőített népet, kiskorúsítja és azt sugallja, hogy sose volt eddig ura a sorsának. És a felelősségről egy árva kukkot sem szól, nem is véletlenül, ugyebár.

Mindezt megtetézi azzal, hogy az állami vagyont az állampolgárok kezébe kell adni. Persze, jobb volt a komcsiban, az volt a közös vagyon, nem is lopta és tette tönkre senki, magyarok is voltunk, gazdagok is, volt sok gulyásleves, olcsó volt a Balaton, volt telek, nyaraló, géemká, Trabant és a Merkurban sok-sok Zsiguli, jaj de jó volt, senki sem volt kisemmizve, kérem szépen vissza a legvidámabb barakkot, olyannyira, hogy most krokodilkönnyeket hullajtok érte. És ráadásul nem is voltunk eladósodva akkor sem, a magyar gazdaság szárnyalt.  Nemzetinek kell tehát lenni és ugyanakkor mindent állami kézben hagyni, amit még lehetséges. Ez a mondóka lényege. Mintha maga Fico súgott volna az öregnek.

Amit pedig a képviseleti demokráciáról mond, az annak minden alap nélküli tagadása inkább, mint kritikája, Pozsgay semmi mást nem tesz, mint amit eddig is, nemzetieskedő, kollektivista allűrökkel takargatja azt, hogy ő pont a legnagyobb túlélők sorába tartozik. Abból a nómenklatúrából, amely ellen közvetve oly dühödten morog. Arról már nem is beszélve, hogy nemzetállami erősödés a jövő, szerinte. Kösz, nemzetiségi létemre ebből nem kérek, kedves megmentő...