A leves
Az utóbbi húsz év legnépszerűtlenebb politikusát egy aprócska párt, a közvélemény-kutatások szerint a parlamenti küszöb alatt maradó MDF jelölte listájának az élére, egy gigászi sóhivatal, az Európai Parlament választásaira. Majd – a siker legcsekélyebb reális reménye nélkül – felmutatta mint lehetséges miniszterelnök-jelöltet. Utált politikus, törpepárt, belpolitikailag lényegtelen funkció. Esélytelenség a köbön. Azt lehetett volna várni, hogy ezt is ugyanolyan lezser gúnyözön fogadja, mint a létért küzdő, lesajnált MDF többi sakkhúzását. De nem. Roppant jajveszékelés kezdődött, amiért Dávid Ibolya MDF-elnök – akiben „valami megbomlott” – sárba tiporta az ún. antalli örökséget. Ilyesfajta tiltakozásra nem került sor, amikor az MDF-et három-öt éven át Antall legfőbb pártbeli ellenlábasa, Lezsák Sándor vezette. Bokrost egyszerre titulálták vérben tocsogó komcsinak és elvakult szabadpiacpárti neokonzervatívnak. (Valójában pragmatikus szociáldemokrata, aki a Fidesztől lényegesen jobbra, a térség nagy neoliberális reformereitől kissé balra áll.)
Az alapkérdés persze az volt a sajtóban, oldalfüggetlenül, hogy milyen hátsó szándékai lehettek Dávid Ibolyának, illetve „Ki áll a bajusz mögött?”, ahogy a Heti Válasz kérdezi a címlapján. A HV a gyengébbek kedvéért színes nyomtatással emeli ki Soros Györgyöt mint „mögötte állót”, elhangzik továbbá egy másik észak-amerikai emigráns gazdagember, Andrew Sarlós neve, sőt előkerül Dominique Strauss-Kahn mostani IMF-vezér is. (Ő az, akinek Kövér László nemrég a bandatagságáról értekezett. Mostanában divatos hangsúlyozni szélsőbalos indulását és szocialista párttagságát „kutyából nem lesz szalonna” alapon, így kerek a „judeobolseviki-plutokrata összeesküvés” ősöreg sémája. Az, hogy miniszterként privatizációval és deregulációval vitt lendületet a hírhedten „baloldali” francia gazdaságba, és éppen a nagyiparhoz fűződő jó kapcsolata miatt támadták, kimarad a képből.)
Egyszóval egy ártalmatlannak látszó és valószínűleg komoly következmények nélküli kezdeményezésre a hisztéria vihara volt a válasz. Hogy miért? Mert talán mégis lehetnek következményei.
A magyarországi politikai elit köreiben az a tévképzet uralkodik, hogy ami nálunk történik, annak semmi köze a világhoz, a világnak meg egyfelől kutyakötelessége megérteni a mi sajátos mániáinkat, merthogy nálunk úgyis minden másképp van. Nem is érdekel senkit. Gyurcsány szombati lemondása „váratlanul érte a pártokat” (Hírszerző), sőt „bombameglepetés volt” (Világgazdaság online), és a legkülönfélébb kombinációk jelentek meg arról, hogy miért is tette, mi van „mögötte”. Holott ha Magyarországot Obama személyesen említi Ukrajna mellett mint elrettentő példát, és a magyar miniszterelnököt a régió többi vezetője szabályszerűen kiközösíti, az annyit jelent, hogy nincs tovább. Ennyit minden józan újságolvasó észlelhet, bár a magyar politikusok többnyire nem tartoznak ebbe a kategóriába. De hasonlóképpen Orbán és hívei is tévednek, amikor azt hiszik, hogy a politika nyugati centrumaiban észrevétlen maradnak az exminiszterelnök antikapitalista szóvirágai, makacs köntörfalazása a szélsőjobb ügyében, a rasszista és homofób figurák örökös mentegetése. Nem fogják fel, hogy a győzelem után választani kell Orbán „hátravonása” és az elszigetelődés, követkésképp a további pangás között (de az előbbit megnehezíti, hogy Magyarország vérbaloldali „jobboldala” teljességgel Orbán személyére épült). Biztosak abban, hogy a következő választást nagyon megnyerik, és akkor lesz díszes állás, pénz, megrendelés, befolyás bőven. Hiszen az alkotmányos rendszer sajátosságai miatt nálunk aránylagosan sokkal többen és jobban élnek a politikából, mint másutt. A szocialista politikaiparosok pedig abban reménykednek, hogy a Fidesz nem nyer annyira: „Ha gazdánk jóllakék, / Marad még asztalán, / S mienk a maradék.”
Nos, a Bokros jelölését fogadó, hisztériáig fajuló haragot ilyen, simán egzisztenciális okok magyarázzák: a politikai seregek becsvágyó tagjai úgy fogják fel, hogy Dávidék beleköptek a levesbe, jó eséllyel megzavarták a tökéletes forgatókönyvet. Az MSZP nem túl sok józan embere és főleg az SZDSZ számára ráadásul kínos, hogy végül nem ők, hanem is a rendszerváltás-kori, lenézett ellenfél tolta előre a reformok jelképes megszemélyesítőjét.
Hogy a dühöseknek és a fanyalgóknak igazuk lesz-e, az kiderül abban a két hétben, amit Gyurcsány szombaton megszabott a miniszterelnöki utód megtalálására. Kiderül, hogy hosszú évek elvtelensége és hőbörgése után a Fidesz-ellenes parlamenti többség képes-e fölfedezni jobbik énjét, és olyan kormányfőt találni, aki gazdaság működtetésében a számtani alapműveleteket fontosabbnak tartja a népszerűségnél és a népbarát retorikánál. Hogy ez Bokros vagy más lesz, mindegy. Ha nem talál ilyet, akkor magára húzza a Fideszt, amely kacagva fogja feltrancsírozni a pillanatnyi parlamenti többség befolyásának és emberi méltóságának maradékait. Erre is elég nagy az esély.
A szerző az Élet és Irodalom rovatvezetője.