A leves

Széky János | 2009. március 22. - 09:10 | Vélemény
A magyar gazdaságot a csődtől megmentő és növekedési pályára állító Bokros Lajost 1995-96-ban egyformán utálták a kormányoldal és az ellenzék szavazói, nála népszerűtlenebb politikus se addig, se azóta nem akadt Magyarországon. Rajta kívül még ketten mertek népszerűtlenek lenni. Az egyik Antall József, aki vasakarattal átkormányozta az országot a változáson. A másik Orbán Viktor, aki kormányzásának idején betartotta a tankönyvi receptet: a ciklus elején légy undok és fukar (maradt is a növekedés), a végén, választás előtt költekezz. Nos, Antall meghalt, a fiatal Orbán átalakult. Maradt a placcon Bokros Lajos egyetlen olyan politikusként, akiről biztosan tudni lehet, hogy nem fázik a szükséges, de utálatos intézkedésektől.

Az utóbbi húsz év legnépszerűtlenebb politikusát egy aprócska párt, a közvélemény-kutatások szerint a parlamenti küszöb alatt maradó MDF jelölte listájának az élére, egy gigászi sóhivatal, az Európai Parlament választásaira. Majd – a siker legcsekélyebb reális reménye nélkül – felmutatta mint lehetséges miniszterelnök-jelöltet. Utált politikus, törpepárt, belpolitikailag lényegtelen funkció. Esélytelenség a köbön. Azt lehetett volna várni, hogy ezt is ugyanolyan lezser gúnyözön fogadja, mint a létért küzdő, lesajnált MDF többi sakkhúzását. De nem. Roppant jajveszékelés kezdődött, amiért Dávid Ibolya MDF-elnök – akiben „valami megbomlott” – sárba tiporta az ún. antalli örökséget. Ilyesfajta tiltakozásra nem került sor, amikor az MDF-et három-öt éven át Antall legfőbb pártbeli ellenlábasa, Lezsák Sándor vezette. Bokrost egyszerre titulálták vérben tocsogó komcsinak és elvakult szabadpiacpárti neokonzervatívnak. (Valójában pragmatikus szociáldemokrata, aki a Fidesztől lényegesen jobbra, a térség nagy neoliberális reformereitől kissé balra áll.)

Az alapkérdés persze az volt a sajtóban, oldalfüggetlenül, hogy milyen hátsó szándékai lehettek Dávid Ibolyának, illetve „Ki áll a bajusz mögött?”, ahogy a Heti Válasz kérdezi a címlapján. A HV a gyengébbek kedvéért színes nyomtatással emeli ki Soros Györgyöt mint „mögötte állót”, elhangzik továbbá egy másik észak-amerikai emigráns gazdagember, Andrew Sarlós neve, sőt előkerül Dominique Strauss-Kahn mostani IMF-vezér is. (Ő az, akinek Kövér László nemrég a bandatagságáról értekezett. Mostanában divatos hangsúlyozni szélsőbalos indulását és szocialista párttagságát „kutyából nem lesz szalonna” alapon, így kerek a „judeobolseviki-plutokrata összeesküvés” ősöreg sémája. Az, hogy miniszterként privatizációval és deregulációval vitt lendületet a hírhedten „baloldali” francia gazdaságba, és éppen a nagyiparhoz fűződő jó kapcsolata miatt támadták, kimarad a képből.)

Egyszóval egy ártalmatlannak látszó és valószínűleg komoly következmények nélküli kezdeményezésre a hisztéria vihara volt a válasz. Hogy miért? Mert talán mégis lehetnek következményei.

A magyarországi politikai elit köreiben az a tévképzet uralkodik, hogy ami nálunk történik, annak semmi köze a világhoz, a világnak meg egyfelől kutyakötelessége megérteni a mi sajátos mániáinkat, merthogy nálunk úgyis minden másképp van. Nem is érdekel senkit. Gyurcsány szombati lemondása „váratlanul érte a pártokat” (Hírszerző), sőt „bombameglepetés volt” (Világgazdaság online), és a legkülönfélébb kombinációk jelentek meg arról, hogy miért is tette, mi van „mögötte”. Holott ha Magyarországot Obama személyesen említi Ukrajna mellett mint elrettentő példát, és a magyar miniszterelnököt a régió többi vezetője szabályszerűen kiközösíti, az annyit jelent, hogy nincs tovább. Ennyit minden józan újságolvasó észlelhet, bár a magyar politikusok többnyire nem tartoznak ebbe a kategóriába. De hasonlóképpen Orbán és hívei is tévednek, amikor azt hiszik, hogy a politika nyugati centrumaiban észrevétlen maradnak az exminiszterelnök antikapitalista szóvirágai, makacs köntörfalazása a szélsőjobb ügyében, a rasszista és homofób figurák örökös mentegetése. Nem fogják fel, hogy a győzelem után választani kell Orbán „hátravonása” és az elszigetelődés, követkésképp a további pangás között (de az előbbit megnehezíti, hogy Magyarország vérbaloldali „jobboldala” teljességgel Orbán személyére épült). Biztosak abban, hogy a következő választást nagyon megnyerik, és akkor lesz díszes állás, pénz, megrendelés, befolyás bőven. Hiszen az alkotmányos rendszer sajátosságai miatt nálunk aránylagosan sokkal többen és jobban élnek a politikából, mint másutt. A szocialista politikaiparosok pedig abban reménykednek, hogy a Fidesz nem nyer annyira: „Ha gazdánk jóllakék, / Marad még asztalán, / S mienk a maradék.”

Nos, a Bokros jelölését fogadó, hisztériáig fajuló haragot ilyen, simán egzisztenciális okok magyarázzák: a politikai seregek becsvágyó tagjai úgy fogják fel, hogy Dávidék beleköptek a levesbe, jó eséllyel megzavarták a tökéletes forgatókönyvet. Az MSZP nem túl sok józan embere és főleg az SZDSZ számára ráadásul kínos, hogy végül nem ők, hanem is a rendszerváltás-kori, lenézett ellenfél tolta előre a reformok jelképes megszemélyesítőjét.

Hogy a dühöseknek és a fanyalgóknak igazuk lesz-e, az kiderül abban a két hétben, amit Gyurcsány szombaton megszabott a miniszterelnöki utód megtalálására. Kiderül, hogy hosszú évek elvtelensége és hőbörgése után a Fidesz-ellenes parlamenti többség képes-e fölfedezni jobbik énjét, és olyan kormányfőt találni, aki gazdaság működtetésében a számtani alapműveleteket fontosabbnak tartja a népszerűségnél és a népbarát retorikánál. Hogy ez Bokros vagy más lesz, mindegy. Ha nem talál ilyet, akkor magára húzza a Fideszt, amely kacagva fogja feltrancsírozni a pillanatnyi parlamenti többség befolyásának és emberi méltóságának maradékait. Erre is elég nagy az esély.

A szerző az Élet és Irodalom rovatvezetője.