Beszélni a holokausztról

A Magyar Gárda április 18-ai budai rendezvénye felkavarta az állóvizet a holokauszttagadásról szóló vita terén is. A holokauszttagadás tiltásának ellenzői szerint a náci népirtás tagadásának tilalma azt eredményezheti, hogy egyáltalán nem lehet majd róla beszélni. Vannak persze egyéb érveik is, merthogy a szólásszabadság számukra oly szent. A probléma csak az, hogy mintha nem lennének vele igazán tisztában, mi is pontosan az a szólásszabadság. A szólásszabadság ugyanis nem korlátlan, mert a demokrácia, amihez mi itt, a közép-kelet-európai dágványos közéletben ugyebár annyira értünk, nem a korlátlan szabadságjogok anarchikus kotyvalékán alapszik, hanem egy nagyon is szigorú rendszeren, kompromisszumok nemzetközileg elfogadott rendszerén. Lehet persze az amerikai szabályozásra hivatkozni, amely alapján pl. nem lehet a holokauszt kétségbe vonását vagy tagadását büntetni, amíg az nem jelent közvetlen veszélyeztetést. Meg hogy az állam nem határozhatja meg valamilyen kijelentésről, hogy az tartalmilag helyes-e, értsd: az állam maradjon meg a formai igazság védelménél. Természetes, hogy ezen érvek megalapozottságát nem könnyű kétségbe vonni, és nem biztos, hogy a leghelyesebb azt az ellenérvet felhozni, mely szerint az amerikai szabályozás esetében szerepet játszik, hogy az Egyesült Államoknak nem voltak közvetlen tapasztalatai a náci népirtásról (értsd: Amerikából nem hurcoltak el zsidókat, cigányokat, melegeket stb. megsemmisítő táborokba). A közép-kelet-európai közélet azonban aligha vetkezheti le egyszeriben problematikus történelmét, még ha az egy ideológiáktól túlterhelt, tisztázatlanságokkal teli történelem is.

A magyarországi helyzetet nem csupán az bonyolítja, hogy a társadalmi közmegegyezés elérése valószínűtlennek látszik, hanem az is, hogy a közmegegyezés és az ezt követő lépés hatását mindenképp gyengítené, hogy jelentős késedelem történt az ügyben. Az elmúlt években, amikor lépni lehetett, illetve kellett volna, nem történt semmi, az illetékes patópálurak csak ültek a babérjaikon. Összehasonlításképp: Spanyolországban például, ahol 1975-ig jobboldali diktatúra uralkodott, már 1996-tól törvény tiltja a holokauszttagadást. Franciaországban 1990-től. Lehetne még folytatni a sort (Németország, Ausztria, Belgium, Csehország, Svájc, Románia, Lengyelország stb.). Szlovákiában 2001-ben került a Btk.-ba a holokauszttagadás bűntette, s a 2006. január elsejével hatályba lépett Lipšic-féle új törvény is átvette (bár nem minden huzavona nélkül, hiszen a törvény „atyjának” számító Lipšic épp az amerikai szabályozás támogatójának számít). Szlovákiában az alapvető emberi jogok és szabadságok elnyomására törekvő csoportok támogatásának és propagálásának tényállása alatt szabályozzák a holokauszttagadás büntetését, amely magában foglalja a holokauszt nyilvános kétségbe vonását, helyeslését, illetve igazolására tett kísérletet.

Lehet persze takarózni a szólásszabadsággal, lehet védekezni azzal, hogy például a Magyar Gárda felvonulásán csak kijelentések hangzottak el magáról a jelenségről a szólásszabadság keretén belül, ám a demokratikus társadalmat azért ne lehessen egészen hülyének nézni. A nyilvános fellépéseknek nem csak a pucér tartalmát kell vizsgálni, hanem a szándékát is. Hogy mire akar az illető kilyukadni. Ami persze nem azt jelenti, hogy a gondolatot kellene büntetni, de ha egy szöveg nyíltan és helyeslően utal bűncselekményekre (jelen esetben: egy embercsoport megalázására és a gyűlöletkeltésre), ott a demokratikus társadalom nem maradhat vak és süket. Mert hát ugye Magyar Gárda előélete nem egészen makulátlan: nem jókedvében oszlatta fel a bíróság nemrégiben. Úgy tűnik azonban, mintha Magyarországon ez nem sokakat érdekelne. S amíg a demokratikus értelmiség (majdnem azt írtam: ellenzék) alszik, és rózsaszínűeket álmodik a magyarországi demokrácia nagyszerűségéről, a szélsőségesek nagyon is tevékenyek, és lassacskán csak róluk fognak szólni a magyarországi hírügynökségi jelentések.

A holokauszttagadás büntethetőségének bevezetése nem változtatna a zsigeri holokauszttagadók nézetein, állítják egyesek. Mert hát nagy az igény a náci eszmékre, s itt van igazából a probléma melegágya. Nos, hogy a gyilkosságot a büntető törvénykönyv bünteti, az sem eredményezi azt, hogy ne történnének gyilkosságok. Mégis, elég furcsa lenne, ha a szabadságjogok jegyében kihúzatnánk ezt a paragrafust a büntető törvénykönyvekből. Bár lehet, ez lesz egyes „szabadságjogi aktivisták” következő javaslata.

Hogy a holokauszttagadás büntethetőségének bevezetése után semmiféle párbeszéd nem folyhatna a témáról, a lehető legostobább érvelés. A holokausztról nem lehet nem beszélni, a második világháború vége óta ugyanis egy posztholokauszti társadalomban élünk, ahol a náci népirtás eleven emléke mindenre, egész közéletünkre és a gondolkodás szinte minden területére rányomja a bélyegét – van egy Nobel-díjas írónk, aki elég alaposan feltárta már ezt a kérdéskört. Jellemző azonban híres szittya nemzetünkre, hogy a legnagyobbjainkat általában mi ismerjük (el) a legkevésbé.