Hókuszpókusz, avagy kik a „magyar egység megbontói“?
Ezenkívül pedig továbbra is a képmutatás jellemzi vezető politikusainak túlnyomó részét. Röviden és velősen így lehet jellemezni a párt országos tanácsa hétvégi ülése után kialakult helyzetet. Vajon miért? Azért, mert a tények makacs dolgok. Bugár Béla, A. Nagy László és Gál Gábor az MKP parlamenti frakcióját egyelőre tudatosan mellőzők talán nem maradtak továbbra is a frakción kívül? Ellenkező esetben szükséges lett volna nyilatkozatban felszólítani őket, hogy térjenek vissza a parlamenti klubba és kapcsolódjanak be a párt európai parlamenti választási kampányába…? Ugyan már. Egységről ilyen helyzetben kizárólag azok beszélhetnek, akik szánt szándékkal félre akarják vezetni a közvéleményt, magyarán képmutatók.
Az országos tanács vonatkozó nyilatkozatának politikai profilváltást beharangozó bekezdése, miszerint egyedül az MKP olyan párt, amely vállalja a szlovákiai magyarok „érdekeinek lehető legszélesebb képviseletét“, az emberi és kisebbségi jogok „védelméért és bővítéséért folytatott küzdelmet”, pedig azért puszta kampánysóder, mert semmit nem tesz hozzá azon politikai deklarációkhoz, amelyekkel eddig is vadásztak a választókra. A további, ugyancsak lózungszerű kinyilatkoztatás, hogy a párt „nagyobb hangsúlyt kíván fektetni a regionális politikára, a dél-szlovákiai régió lakosai érdekeinek képviseletére”; meg továbbra is hatékonyan szorgalmazzák majd „az úthálózat fejlesztését és felújítását, az R7-es gyorsforgalmi út építésének mielőbbi megkezdését, az Ipoly-hidak újjáépítését, blablabla viszont senki másnak nem köszönhető, mint a hónapok óta pártonkívüli Simon Zsoltnak. Aki, amíg az MKP parlamenti képviselője volt, szó szerint ezt a programot képviselte és kérte számon Csákyn és Durayn jelképes nemzeti töltetű hőzöngéseik helyett.
Jogos a kérdés tehát, vajon mi célt szolgál a közvélemény eme nagyon is tetten érhető félrevezetése? Semmi mást, mint azt, hogy rá lehessen sütni Bugárékra „a magyar egység megbontói“ billogját. Másrészt, Simon vitorlájából szeretnék kifogni a szelet, hiszen attól tartanak, a pártból kiebrudalt képviselő esetleg létrehoz egy MKP-konkures politikai csoportosulást…
Nem állítható, hogy nincsen legalább látszólagosan logika a jelenlegi Csáky-féle magatartásban. Annál is kevésbé, mert Bugárék hetek óta tartó bizonytalankodása, a pártegység megőrzésének szükségességét szorgalmazó, egyszersmind a tarthatatlan pártbeli viszonyokat bíráló nyilatkozataik a közvélemény számára sokkal olvashatatlanabbak lehetnek, mintha zokszó nélkül tartották volna a lépést Csákyval. Akit viszont politizálási stílusa, természete és vezetői jellemvonásai miatt érthetően képtelenek elviselni. Egyelőre tehát, mivel Bugárék az OT-ülést követően annak ellenére sem nyilatkoztak egyértelműen pártból történő esetleges végleges kilépésükkel kapcsolatosan, hogy ott ignorálták az általuk beterjesztett együttműködési javaslatokat, mintha Csáky lenne előnyösebb helyzetben. Hiszen, mintegy varázsigeként, csupán az „egység” és a szlovákiai magyar parlamenti képviselet veszélyeztetettségének rémképét kell megidéznie, hogy a szlovákiai magyarokat kirázza a hideg. Főként azokat, akik a politikáról legfeljebb annyit tudnak, mint a génsebészetről. Pedig, ha jobban belegondolnának, egyértelmű lenne számukra, hogy hétköznapi gondjaik megoldása szempontjából voltaképpen egyáltalán nem oszt és nem szoroz, van-e jelenleg magyar képviselő a parlamentben, avagy nincsen. Mert akik most ott vannak, önmaguk öncélú fényezésén kívül jobbára csak egymást fikázzák, választóikat pedig mindössze délibábos dajkamesékkel etetik…
Az írás Rozsnyói hókuszpókusz címmel megjelent az Új Szó hétfői számában is.
