Szúnyogok és vérszívók

Az újságírói munkamódszerek közé tartozik a provokáció, a túlzás, a csipkelődés; amennyiben ezek az eszközök vezetik a leghatékonyabban célra a riportert, joga van durvának és tolakodónak lennie – kivált, ha tolakodásának célpontja köztisztviselő, aki hivatásával azt is felvállalta, hogy a sajtó részéről fokozott figyelemnek lesz kitéve. Ha Fico venné a fáradságot, és utánanézne némileg a szólásszabadság és a köztisztviselők magánéletének védelme közötti jogi viszony vonatkozásainak (hisz jogász lenne vagy mi a fittyfene), rádöbbenne, hogy miniszterelnökként bizony sok mindent le kell nyelnie őkelmének. A strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság számos esetben megállapította, hogy a köztisztviselőnek a magánembernél sokkal toleránsabbnak kell lennie a sajtó esetleges provokációival szemben, mert az ilyen viselkedés az újságírók részéről szerves része a sajtószabadságnak (ajánlanám a miniszterelnök úrnak pl. a Prager és Oberschlick c. Ausztria ügyben 1995-ben született döntést). Persze, a sajtószabadság megértéséhez némileg kapiskálni kellene, mi az a demokrácia.

A Sme napilap riporterei nyilván tudják, meddig mehetnek el, nyilván hallottak már az újságírói provokáció törvényességéről, hiszen erre építették pl. a lap reklámkampányát is, amelyben nyíltan kijelentik, durvák, kiállhatatlanok, elviselhetetlenek lesznek, ha az igazságosságot fenyegetve érzik. S ezzel a magatartásukkal valóban példát mutatnak nem csak az újságírók számára, hanem minden civil számára: a köztisztviselőkkel nem kell kesztyűs kézzel bánni. Nem lacafacáztak a Ficóval való legutóbbi összetűzés alkalmával sem, amikor a kormányfő Erdőháton (Záhorie) dicsekedte el, hogy a kormánytartalékból 300 000 eurós segéllyel kihúzza a bajból a szúnyogok által már csaknem az őrületbe kergetett helyieket, mire a Sme egyik riportere fel merte tenni azt a – kétségkívül provokatív – kérdést, hogy minderre vajon nem csak azért kerül-e sor, mert a kormányfőnek az érintett térségben nyaralója van? A kérdés, bár nem nevezhető tapintatosnak, nem megalapozatlan: az ország más régiói hasonlóképp szenvednek a szúnyogok miatt, az emberek szeretnék tudni, miért éppen Erdőhát könnyebbülhet meg kormányfői pénzből? Ahogy Fico azonnal vérig sértődve válaszolt, felvillantva a legrafináltabb antik szofistákat is megszégyenítő szónoki zsenijét (egy tőmondatban: „Maga idióta”), abból nem csak az derült ki (már hányadszor?), hogy lelki világa felettébb labilis és nincs egy cseppnyi humorérzéke sem, amivel esetleg kezelni tudná a hasonló helyzeteket, de az is, hogy nincs tisztában a sajtószabadság fogalmával. Ráadásul feltűnő ingerlékenysége minden logikusan gondolkodó emberben, lett légyen bármilyen jóhiszemű, azt a gyanút kelti, hogy valószínűleg van valami rejtegetnivalója…

Fico „nyilatkozata” ugyanakkor tanúsítja, hogy képtelen az ingerszegény, félművelt, eltompult, szűklátókörű, földhözragadt nyomorultak intellektuális szintjénél magasabbra kapaszkodni. Képtelen frappánsan reagálni összetettebb intellektuális kihívásokra. Vagy talán csak a szerepe nem engedi? A „nép egyszerű fia” nem tetszeleghet a művelt, felszabadult, karizmatikus államférfi szerepében? Nem mozdulhat ki a bunkó proli szerepéből, mert a választók ilyen kormányfőt szeretnének? Nos, visszaélni az egyszerűbb néprétegek naivitásával a lehető legocsmányabb vezetői aljasság.

Akárhogy is legyen, egyre irritálóbb és kiábrándítóbb ez a nyomorszínház. Mert a „nép egyszerű fiának” tekintetén látni, hogy bár az elnyomottat, a megtiport áldozatot kell játszania, a legszívesebben agyoncsapná azt a rohadékot, aki őt provokálni meri, akár egy harsányan zümmögő kis szúnyogocskát. S ha látná, hogy a helyében azonnal másik tíz termett, már kis is adná az utasítást mamelukjainak: permetezzetek!

Pedig az újságírók elleni permet a nyugati demokráciákban nem használatos: jobb lenne belenyugodni, hogy ezek a szúnyogok mindig csípni fognak, kánikulában ugyanúgy, mint a legvérmesebb téli fagyokban.

(Na, míg ezt írtam, nem megcsapolt egy sunnyogó szúnyog, hogy a miniszterelnök vinné el a nyavalyást!!!)