Szent István bohócai
Volt Komáromban a Szent István-szobor avatására összegyűlt hatalmas tömegben egy piros-fehér-kékbe öltözött „maskara“. Egy feltehetően aggkori elbutulás sújtotta vénasszonyról van szó – ha nem egy esetlen titkosszolga volt – aki egyik kezében egy szlovák nemzeti zászlót tartott, a másik kezében pedig egy telefirkált papírlapot az arca előtt, amelyen a legdominánsabb üzenet az volt, hogy István király egy gyilkos...!
Ezt az asszonyt a fotóriportereken kívül jó ideig senki észre sem vette. Holott igen sokan regisztrálhatták, bizony gyalázkodás céljából jelent meg az ünneplő gyülekezetben. Aztán jó sok idő elteltével akadt egy magyar „legény a vidéken”, aki annak rendje-módja szerint kikapta a banya kezéből a gyalázkodó cetlit és szó nélkül összetépte azt. Majd, mintha mi sem történt volna, minden és mindenki ment tovább a maga útján. Az ünnepség befejeztével – anélkül, hogy a haja szála görbült volna – a szóban forgó sovén bohócnak tetsző banya is…
Nos, ez volt a tragikomikus, nemzetközi diplomáciai botrányt kiváltó szoboravatási szeánsznak az egyetlen etnikai jellegű konfliktusa! Amitől Robert Fico, a hisztérikus szlovák kormányfő annyira tartott, hogy bezárkózott az ő országába…!
Mi ebből a tanulság? Annyi mindenképpen, hogy az egyszerű embereknek ezúttal sokkal több eszük volt, mint a politikusoknak. Vagy csak általában tisztességesebbek lennének?
Levonható azonban további következtetés is. Amelyre egy cseh napilap kommentátora jutott: a szlovák-magyar konfliktus mindössze arról szól, hogy kicsoda a nagyobb bohóc...! Ja, hogy ilyesmit emlegetni szentségtörés Szent István királyunk szentséges szobrának ürügyén? Talán nem is. Annál kevésbé, mivel a vonatkozó szentségtörést mindenekelőtt azok az illetékes szlovák politikusok követték el, akik nem átallottak szó szerinti diplomáciai háborút kirobbantani magyar kollégáikkal szemben az ominózus szoboravató miatt. Csak azért-e, mert politikailag egy ilyen csetepatét láttak hasznosnak önmaguk tyúkszaros karrierje érdekében, avagy, mert zsigerből utálják a magyarokat, egyre megy. Csak valamicskével különb azonban náluk a Szent István szobrát megálmodó szoborbizottság tagsága és velük együtt sajnos a magyar diplomáciai testület, de még Sólyom László köztársaság elnök úr is. Előbbiek, mármint a szoborbizottság tagjai azért, mert tyúkszaros karriervágyból, avagy, mert zsigerből utálják a szlovákokat, esetleg csak tudatlanok, nem jutott eszükbe szlovák személyiséget is meghívni az avatásra. Így ugyanis voltaképpen valóban sértő módon kizárták a szlovákok őseit Szent István alattvalóinak népes táborából…
A magyar diplomáciai testületre pedig Sólyommal egyetemben azért fröccsent a tragikomikus konfliktus sarából, mert vagy a szűkkeblűség vagy holmi veleszületett kultúrgőg okán, nem voltak képesek szlovák kollégáik, vagyis potenciális partnereik, de legyen, ellenfeleik/ellenségeik fejével gondolkodni. És beszólni az illetékes komáromi aktoroknak: tudni illik, hogy mi illik, „szobrozó” tekintetes urak…! Meg azt is tudni kell, mi a hasznos! Mégpedig mindenekelőtt a szlovákiai magyarok számára? Az öncélú bezárkózás, szenvelgés az akolmelegben, vagy a Szent István szellemében gyakorolt nyitottság, azaz nagyvonalúság. Amely hosszú távon egyrészt lefegyverezheti akár a legdörzsöltebb, legsunyibb, „legficóbb” ellenfeleket. De, ha nem is, a külső, tehát tárgyilagos szemlélő számára mindenképpen megkülönböztethetővé teszi, kik a kiröhögnivaló, bárdolatlan, nem EU-kompatibilis bohócok. És kik azok az államférfiak, akiket illik, sőt kötelező komolyan venni…
Az írás olvasható az Új Szó hétfői számában is.
