Living in the past

Széky János | 2009. szeptember 11. - 20:12 | Vélemény

A Bajnai Gordon és Robert Fico szécsényi találkozóján elfogadott tizenegy pont több a semminél, azaz több annál, amit várni lehetett. A diplomáciai szakembereken kívül őszintén senki sem számított rá, hogy a minden otrombaságra képes Fico egy eldugott vidéki kastélyban, a magyar kormány által megszabott, számára kissé lealázó feltételek között aláír egy olyan megegyezést, amit a magyarok diktálnak. Sőt, még „sajnálkozik” is a komáromi affér miatt. Ami ugyan elég ködös megfogalmazás, de annyit mindenképpen bizonyít, hogy Ficóék a lelkük mélyén tudják: nem volt ez így rendben.

Az viszont senkit sem ért meglepetésként, hogy a Fidesz, nevezetesen a párt elsőszámú kül- és szomszédságpolitikai szakértője, Németh Zsolt abszolút kudarcnak fogta fel a megállapodást; mondván, Fico feltörölte Bajnaival a padlót. Holott Fico semmit sem ért el Szécsényben, hanem pofákat vágva, de legalábbis megígérte, hogy elfogadja a civilizált normákat. A felmosás egyik fő eleme az volt Németh szerint, hogy a szlovák miniszterelnök nem kért bocsánatot Komárom miatt. Mármost e példátlan bunkóság elkövetőjéről feltételezni, hogy három hét múlva bármilyen tárgyalás vagy a magyar vendéglátók szép szemének hatására bocsánatot kér ugyanazért, a valóságismeret olyan mértékű hiányára vall, ami kétséget ébreszt a nyilatkozó szakmai alkalmassága iránt. Ilyen ember nincs, ilyen politikus nincs, és főleg: ilyen Fico nincs. Egy másik „döbbenetes” hiba az volt Németh Zsolt szerint, hogy a magyar miniszterelnök nem követelte a nyelvtörvény visszavonását. Pár megjegyzés, ismét csak kételyekkel a politikus pályaalkalmassága felől: 1. Ha követeli, akkor mi van? Fico egy frászt vonja vissza, de felteszi Bajnainak az evidens kérdést: 2. Milyen alkotmányjogi alapon követeli egyik miniszterelnök a másik ország miniszterelnökétől a másik ország parlamentjében egyszer már elfogadott törvény visszavonását?

Diplomáciai padlófelmosás az utóbbi évtizedben itt egy volt: amikor a velejéig korrupt, posztkommunista román miniszterelnök, Nastase 2002-ben, Budapesten (!) elfogadtatta Orbán Viktorral, hogy ne csak a romániai magyarokra vonatkozzanak a magyarországi munkavállalási kedvezmények. Ez volt a „huszonhárommillió román” sztorija, amit a szocik alaposan ki is használtak, sajnos, mert ennek igen komoly része volt a Fidesz választási vereségében. És abban, hogy a következő, természetes bukásig tartó gyatra Fidesz-kormányzás helyett Magyarország természetellenesen sokáig tartó – nem gyatra, hanem katasztrofális – baloldali kormányzásban részesült.

Egyszóval a szécsényi eredmény több a semminél – de azért nagyon kevés. A tizenegy pont leginkább arról szól, hogy a meglévő kereteket kell kihasználni: megvalósítani a régi terveket, betartani a nemzetközi szerződéseket, elfogadni a nemzetközi fórumok javaslatait, dolgoztatni a vegyes bizottságokat.

Namost ezek sóhivatalok. Az Európai Unió többnyelvűségi biztosa történetesen román, és kinyomja a magyar képviselők telefonjait. A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája szép kívánságlista, a betartatása viszont enyhén szólva nehézkes. A szécsényi megállapodás szerint például meg kellene fogadni az EBESZ kisebbségügyi főbiztosának javaslatait a nyelvtörvény ügyében, de az ígéret szép szó stb., amellett a dolog azzal kezdődött, hogy a szlovák közszolgálati tévé meghamisította Knut Vollebaek nyilatkozatát. És főleg: ha úgyis nemzetközi instanciákhoz fordulunk (bármilyen töketlenek is), akkor mi szükség van kétoldalú tárgyalásokra?

A válasz kínos: semmi.

Bajnainak és Balázs külügyminiszternek az adott helyzetben természetesen az jutott eszébe, hogy cselekedniük kell valamit. De azt is tudniuk kellett, hogy a szlovák nyelvtörvény ügyében – ami egy másik állam törvénye – a magyar kormánynak szinte semmi cselekvési tere nincs. Főleg kétoldalú viszonylatban. Tudhatták, hogy a szécsényi találkozó ebből a szempontból színjáték lesz, kézzelfogható haszon nélkül. Nekik egy dolguk van: hogy jól játsszák el a szerepüket. Persze, az ún. nemzeti érzelműeknek sohasem játszhatnak elég jól, de ha nem tesznek semmit, akkor is ők lesznek a világ rongyai.

Szerencsétlen helyzet? Hogy miként állt elő? Úgy, hogy a Magyar Köztársaság szomszédságpolitikája – függetlenül attól, hogy ki van kormányon – mindenestül a nyolcvanas évek öröksége. Húsz-harmincéves, lejárt mániákhoz ragaszkodnak. Az idő tájt Csehszlovákiában és Romániában egy tömbből faragott rezsim uralkodott, és a magyar szervezetek nem képviselték a magyarokat – nem a magyarokat képviselték –, mert nem volt hol, nem lévén se jogállam, se parlamenti demokrácia. A kisebbségi magyarok érdekeit az adott ország diktatúrájánál kizárásos alapon egyvalaki képviselhette: egy másik ország diktatúrája, nevezetesen a magyar. Ez egyrészt könnyen ment „szövetségi kapcsolatainknak” köszönhetően (tanulságos közlemény jelent meg például a legújabb Élet és Irodalomban a szívélyes magyar– csehszlovák állambiztonsági együttműködésről); másrészt nehezen, ha a szomszédban egy Ceausescu-szabású őrült valósította meg soviniszta álmait, és például a magyar könyveket úgy kellett átcsempészni a határon. (Megjegyzem, ők meg ellenirányban Securitate-ügynököket csempésztek át a határon, akik jócskán befolyásolták a magyar nemzetpolitikát.) Akár így, akár úgy, akkor csak a budapesti kormányzatban lehetett bízni, hogy tehet valamit, vagy őt lehetett szidni, amiért nem tesz eleget. Ekkor szilárdult meg az a tévképzet, hogy a hatékony fellépés akadálya csakis a „nemzetietlenség”, azaz a szándék hiánya lehet, no meg az orosz elnyomás. Ha ezek megszűnnek, az igazi, nemzeti kormányok majd kiállnak határon túli nemzettársainkért, és akkor diadalról diadalra hágunk.

Csak hát közben megváltoztak a szomszédok. És ez a magyarországi politikai elitnek nem tűnt fel. A rendszerváltás utáni kormányok a múltban élnek, sehogy sem tudják megszokni a gondolatot, hogy a kisebbségi magyarság ügye többé nem Budapest és Pozsony vagy Budapest és Bukarest kétoldalú ügye. Hanem az olyan-amilyen, de szabadnak minősülő többpárti demokráciák keretein belül a kisebbségé meg a többségé. (A Magyarországon megrögzült téveszmét a Fico-szerű dörzsölt nacionalisták szépen ki is használják, és például a nyelvtörvény ügyében eleve a dühös, ámde béna Budapesttel keresik a kapcsolatot, a szlovákiai magyarok kihagyásával.) A pesti, nemzeti érzelmű „szakpolitikusok” keménykednének a szomszéd kormányzatokkal, aztán rendre bele is szaladnak a pofonokba. A határon túli nemzettársainkról való gondoskodást meg úgy fogják fel, hogy be kell avatkozniuk a kisebbségi közéletbe – hiszen  Pesten tudják igazából, hogyan kell Szlovákiában vagy Romániában politizálni –, jó útra téríteniük a nem kellően radikálisakat. Másfelől a balliberálisok még emlékeznek rá a XX. század végéről, hogy valamit illene csinálniuk, valamit, amihez ők nem értenek, és amihez semmi kedvük nincs, de hát muszáj. Ezért vagy sorozatban követik el a kisebb-nagyobb vagy hatalmas hibákat (nem akarásnak nyögés a vége), vagy lelkifurdalástól hajtva Kárpát-medencei lendületű gesztusokkal próbálkoznak, utánoznák a jobboldalt. Fölöslegesen és nevetségesen.

Hogy mit tehet mégis Budapest Ficóval szemben? Esetleg azt, hogy újra megtanulja a diplomácia mesterségének alapjait, és ahelyett, hogy a vadembereket akarná móresre tanítani vagy megszelídíteni, szövetségeseket keres. Nem a „pártatlan”, közönyös, értetlen európai bürokráciában. Jellemző, hogy hol jelentek meg kisebbségpárti, de legalább a problémát értő írások: a SME-ben, a prágai Respektben, a varsói Gazeta Wyborczában. Jól irányzott külföldi kommunikációval előbb a szűkebb térségben, aztán egyre szélesebb körben el lehetne szigetelni Ficót úgy, hogy az belpolitikai helyzetére is visszahatna. Persze ahhoz nem elég a felháborodás meg a sértett igazságérzet, hanem józan aprómunka kellene, és gógyi is, az meg valamiért hagyományosan nem fér meg a piros-fehér-zöld nemzeti felbuzdulással. Az Árpád-sávossal még kevésbé.