Szegény, szerencsétlen szlovákiai magyarok!
A Bajnai-Fico presztízsmeccset követően úgy abszolváltak levezető edzést mindkét fél játékosai, amint az a presztízsmeccseket követően általában szokás. A felek udvartartásával, a velük szimpatizáló és az őket utáló közönséggel, és persze a rivális kispadosokkal együtt. Az inkriminált politikai izé egyetlen pozitívuma, hogy mind Bajnai, mind pedig Fico azt igyekezte kommunikálni, hogy a meccs végül is hasznos volt. Eme tény akkor is pozitívumként könyvelhető el, ha eléggé tetten érhetően csupán a látszat, az önigazolás kedvéért tettek ezt.
Ami viszont eztán következett az akkor sem tölthet el senkit elégedettséggel, ha mégoly világos, hogy a jelenleg romokban heverő szlovák-magyar viszonyt nyilvánvalóan lehetetlen rövid idő alatt újjáépíteni. Hiszen földrengés után építkezni csak romeltakarítást követően lehet. Márpedig a szóban forgó politikai meccset követően a közvetlen aktorok pozitív szándéknyilatkozatain túl szinte kizárólag újabb rombolás, legalábbis annak szándéka volt regisztrálható.
A legenyhébb, tehát a legártatlanabb ebbéli cselekmény az volt, hogy, mindkét fél győztesként igyekezett ünnepelni önmagát. Vagyis a mérkőzést követően mind Bajnaiék, mind pedig Ficóék a saját szájízük szerint interpretálták a kettejük közti megállapodást. Egyik eklatáns példaként a magyar külügyminiszter, Balázs Péter, enyhén szólva vicces nyilatkozata említhető, amely szerint a magyar kormány és az országgyűlés „offenzívájának” köszönhetően bátran beszélhetnek magyarul a szlovákiai magyarok, mert most már lehet. Robert Fico erre, mintegy válaszként arról hadovált, hogy a magyar fél belátta, a konfliktust kiváltó szlovák államnyelvtörvény majdnem olyan tökéletes, mint maga a Szentírás. Az efféle propaganda persze legalább akkora, ha nem nagyobb gurítás, mint a magyar külügyminiszter produkciója.
A szlovák és magyar kormány politikai ellendrukkereinek megnyilatkozásai az ilyen politikai zsonglőrködést is nagyságrenddel alulmúlták. Kivált a bunkóságáról elhíresült Ján Slota, aki, mivel Ficóék eleddig sikeresen kisajátították előle a szlovák-magyar viszony kútmérgezési ágendáját, megint összehordott hetet-havat. Ismét régi kedvencét, Szent Istvánt becsmérelve. És azt vizionálva, hogy a magyar szélsőjobb az ő fizikai likvidálását tervezi. Az efféle dajkamese kapcsán természetesen untig elég annyit megjegyezni, Ján Slota annál sokkal jelentéktelenebb ripacs, minthogy érdemes lenne a fizikai likvidálásával, konkrétan a kilövésének gondolatával foglalkozni…
Slotához viszonyítva sem volt piskóta Németh Zsolt, a magyar parlament külügyi bizottsága elnökének(!) kiszólása. Miszerint, Fico fölmosórongynak használta magyar vendéglátóját. Tulajdonképpen azt vetve ezzel Bajnai Gordon szemére, hogy nem köpte szemen Ficót rögtön, amint az megérkezett a szécsényi kastélyba.
Átlátszóan farkcsóváló, önérdekű, tehát kártékony megnyilvánulásnak tekinthető Csáky Pálnak a magyar Országház folyosóján előadott pénteki magánszáma. Amellyel, mintegy Szlovákiának címzett hadüzenetként abbéli reményének adott hangot, hogy egy Fidesz-kormány tanítja majd móresre az elszabadult Ficóékat.
Ebben az igénytelen szövegkörnyezetben a szlovák napi sajtón kívül egy, csak egy naiv legény, azaz politikus lépett föl egy tévévitában a kölcsönös tárgyilagosság, korrektség igényével, mégpedig Bugár Béla, a Híd párt elnöke. Ami viszont a nemzetmentő kisisten szerepében tetszelgő Ficónak épp úgy nem tetszett, mint ahogy nem tetszik a szlovákiai magyar és a magyar magyar térfélen ugyanilyen szerepre ácsingózó „köménymagos” játékosoknak.
Szegény, szerencsétlen szlovákiaiai magyarok…!
Az írás megjelent az Új Szó hétfői számában is.
