Az átmenetiség karikatúrafigurái

Futaki Pál | 2009. szeptember 25. - 10:52 | Vélemény
Egy vicces kis ember volt a vendége nemrégiben a délmagyar.hu szerkesztőségének. Széles vigyorral az arcán válaszolgatott a fórumozók nemegyszer véresen komoly, cinikus és elkeseredett kérdéseire, régi, jól bevált közhelyeket és frázisokat pufogtatva, szemlátomást mindent megtéve azért, hogy lehetőleg senki ne vegye őt komolyan. Retkes Attila pártelnök formálgatja az SZDSZ új arcát: egy végzetesen komolytalan gyerekpárt arcát.

Többször is hangsúlyozta, különféle kérdésekre válaszolva, hogy az SZDSZ egy szerény kis ellenzéki pártként kíván működni 2010-től (hogy hat-hét százalékos támogatással, azt annyira viccesnek tartjuk, hogy inkább csak zárójelben említjük meg). Érdekes emellett, hogy a szerény kis párt olyan öngyilkos problematikába merül már most, jóval az országgyűlési választások előtt, mint a kettős állampolgárság kérdése. A „patrióta liberálisok” (ejnye, nem inkább „hazafias szabadelvűek”?!) saját maguk karikatúrájának rajzolgatása közben mintha elfeledkeznének róla, hogy épp ez a kérdés váltja ki a legvérmesebb gyűlöletet hűséges ellenségeikből. Retkes elsőrendű ügyként beszél a kettős állampolgárság fontosságáról, s ezzel bizony olyan elképesztő tapintatlanságról tesz tanúbizonyságot, ami jócskán felülmúlja a hírhedt népszavazás körül élősködő demagógok szélhámosságát annak idején.

Mintha magát a húszéves magyar demokrácia csődjét érhetnénk tetten az SZDSZ tragikomikus agóniájában: amikor egy pártelnök, akin csak keserűen mulatni lehet, a régi liberális tekintélyekre hivatkozik, miközben egyúttal a hitelükkel játszik egy cseppet sem tét nélküli játékot; amikor a tényleg vészesen előretörő Jobbik számára csak muníciót tud adni egy ilyen saját magát temető gyülekezet; s amikor még mindig kénytelenek vagyunk egy olyan párt elnökének a nyilatkozataival foglalkozni, amely párt egyes egyedül a múlt (a levonandó konzekvenciák) miatt, s nem a jövő miatt érdekes.

Természetes, hogy az átmeneti időszakokban számolni kell efféle visszásságokkal, s a 2010-ben várható nagy elmozdulásig még sokat kell tűrnünk a magyar közélet híreit figyelve. Azután már „csak” az a meglepetés vár ránk, vajon képes-e Orbán Viktor valóban csodát tenni? Nem, nem gazdasági csodáról lenne szó, hanem arról, képes-e azt meglépni, hogy befejezi végre a 2002 óta folytatott kampányolást, s racionális politikát kezd? Azaz: hogy a lózungok mellé társul-e valódi, a fellengzős szavaknál visszafogottabb tettekre épülő, a Bajnai-féle stabilizálást értelmes módon továbbvivő program. Ha ez megtörténik (vagy ahogy Gyurcsány mondaná: nem megtörténik, megcsinálják), örömmel feledjük ennek az átmeneti időszaknak a töviseit. Kérdés azonban, le lehet-e állni az uszítókampánnyal? Mert ha nem – s ezen valahogy nem lepődnénk meg különösebben –, maradnak a kétségek, meg a jelenlegi SZDSZ-hez hasonló csökevénypolitika, s porzik tovább a magyar ugar.