Az átmenetiség karikatúrafigurái
Többször is hangsúlyozta, különféle kérdésekre válaszolva, hogy az SZDSZ egy szerény kis ellenzéki pártként kíván működni 2010-től (hogy hat-hét százalékos támogatással, azt annyira viccesnek tartjuk, hogy inkább csak zárójelben említjük meg). Érdekes emellett, hogy a szerény kis párt olyan öngyilkos problematikába merül már most, jóval az országgyűlési választások előtt, mint a kettős állampolgárság kérdése. A „patrióta liberálisok” (ejnye, nem inkább „hazafias szabadelvűek”?!) saját maguk karikatúrájának rajzolgatása közben mintha elfeledkeznének róla, hogy épp ez a kérdés váltja ki a legvérmesebb gyűlöletet hűséges ellenségeikből. Retkes elsőrendű ügyként beszél a kettős állampolgárság fontosságáról, s ezzel bizony olyan elképesztő tapintatlanságról tesz tanúbizonyságot, ami jócskán felülmúlja a hírhedt népszavazás körül élősködő demagógok szélhámosságát annak idején.
Mintha magát a húszéves magyar demokrácia csődjét érhetnénk tetten az SZDSZ tragikomikus agóniájában: amikor egy pártelnök, akin csak keserűen mulatni lehet, a régi liberális tekintélyekre hivatkozik, miközben egyúttal a hitelükkel játszik egy cseppet sem tét nélküli játékot; amikor a tényleg vészesen előretörő Jobbik számára csak muníciót tud adni egy ilyen saját magát temető gyülekezet; s amikor még mindig kénytelenek vagyunk egy olyan párt elnökének a nyilatkozataival foglalkozni, amely párt egyes egyedül a múlt (a levonandó konzekvenciák) miatt, s nem a jövő miatt érdekes.
Természetes, hogy az átmeneti időszakokban számolni kell efféle visszásságokkal, s a 2010-ben várható nagy elmozdulásig még sokat kell tűrnünk a magyar közélet híreit figyelve. Azután már „csak” az a meglepetés vár ránk, vajon képes-e Orbán Viktor valóban csodát tenni? Nem, nem gazdasági csodáról lenne szó, hanem arról, képes-e azt meglépni, hogy befejezi végre a 2002 óta folytatott kampányolást, s racionális politikát kezd? Azaz: hogy a lózungok mellé társul-e valódi, a fellengzős szavaknál visszafogottabb tettekre épülő, a Bajnai-féle stabilizálást értelmes módon továbbvivő program. Ha ez megtörténik (vagy ahogy Gyurcsány mondaná: nem megtörténik, megcsinálják), örömmel feledjük ennek az átmeneti időszaknak a töviseit. Kérdés azonban, le lehet-e állni az uszítókampánnyal? Mert ha nem – s ezen valahogy nem lepődnénk meg különösebben –, maradnak a kétségek, meg a jelenlegi SZDSZ-hez hasonló csökevénypolitika, s porzik tovább a magyar ugar.
