Kádári kultúrfölény

Széky János | 2009. szeptember 28. - 11:22 | Vélemény

Balázs Péter külügyminiszter a Süddeutsche Zeitungnak adott interjúban (Wir lehren den kleinen Bruder europäische Sitten, 2009. szeptember 17.) közölte, hogy Szlovákia Magyarország kistestvére, akit nekünk, magyaroknak kell európai modorra tanítanunk. A mai Szlovákiát Ceauşescu Romániájához hasonlította. Később azon elmélkedett, hogy „szegény szlovákok” nem sokáig örülhettek „szép, új határaiknak”, mert jött Schengen, és „már megint nem vonhatják fel többé zászlójukat egyenruhában az országhatáron”.

Nem a pillanatnyi kormányzatukról beszélt, hanem Szlovákiáról, „a szlovákokról”. Egyik mondata sem tényközlés, mindhárom minősítés, mindhárom általánosító sértés. Publicisztikában elmegy az ilyen, mert szólásszabadság van, és másik nemzet leöcsizésének, lecsauzásának nincs állami szintű következménye. Belpolitikai szónoklatban is elmegy, a jelenlegi szlovák miniszterelnök például kéthetenként mond hasonlókat. A diplomácia viszont az udvariasságon alapul. Még a legszemetebb diktatúrák is igyekeznek művelt, sima szavú, jó modorú embereket foglalkoztatni külpolitikusként, mert a lekicsinylés, az otrombaság sem az ellenfelet nem bírja rá semmire, sem a külső szemlélőket nem hangolja rokonszenvre, csak a képviselt országnak árt. Ezt, mondom, a legmucsaibb diktatúrában is tudják a politikához értő emberek. Magyarországon 2009. szeptember 17. körül valamiért elfelejtették.

Balázs Péter külügyminiszter egy tisztes, érdemrendekkel honorált pálya végén – váratlanul –otromba szakmai hibát követett el. Éppen ő, aki a szoboravatás ügyében „körültekintésre” intette Sólyom Lászlót, mondván: „Óvakodni kell attól, hogy ürügyet szolgáltassunk szélsőséges szlovák politikusoknak… arra, hogy azt mondják: lám, a magyarokkal nem lehet bírni”. (Européer külügyminiszterünk most pl. ürügyet szolgáltatott Slota alvezérének, Anna Belousovovának, hogy az ő hasonlíthatatlan kofai modorában tudassa: „Elfogadjuk bátyánknak Magyarországot, de olyannak, aki szenilis, és csak a XIX. századra képes emlékezni.”) Azt képzelte Balázs Péter, mondjuk, hogy ezek után a nyelvtörvény ügyében összeülő vegyes bizottság szlovák tagja és az EBESZ delegáltja úgy szól a magyar tárgyalóhoz, mint hármuk közül az igazi európaihoz?

Ami ugyanennyire meghökkentő: a magyar politikai szféra és a hagyományos média kétoldali hallgatása. Mintha ez volna a dolgok rendje. Sehol egy napirend előtti felszólalás, sehol egy kormánypárti magyarázat, sehol egy Fidesz-szóvivői sziporka, sehol egy kommentár, hogy most mi van. Pontosabban: a magyarországi magyar média hallgatott, külföldi és a határon túli magyar médiában azért nem hagyták szó nélkül A svájci Der Bund bécsi tudósítója, Bernhard Odehnalpéldául Megtorpedózott enyhülés címmel írt az esetről, és leszögezi, hogy Balázsnak „harmincéves diplomáciai pályafutás után pontosan tudnia kellett”, mit cselekszik. Határainkon belül történetesen németül jelent meg az első érdemleges bírálat: a „megfontolt diplomatának” ismert Balázs Péter „olajat öntött a tűzre” – írta Kispál Gergely a Budapester Zeitungban. A többi: blog, közösségi média, magánbeszélgetés. „Felfoghatatlan” – mondják civilek –, „érthetetlen”, az ok pedig nem lehet más, mint „pillanatnyi elmezavar” és hasonlók. „Le kellene mondania.” „Azonnal ki kellene rúgni.”

A hivatásos politikusvilág azonban mintha összezárna. A szlovák külügyi szóvivő szerint Balázs megígérte, hogy „nyilvánosan helyrehozza a dolgokat”. Ebből az lett, hogy a magyar külügyi szóvivő bejelentette: a miniszter baráti telefonbeszélgetést folytatott szlovák kollégájával, de hogy miről, az nem a nyilvánosságra tartozik. Jobboldalról nemigen érkezett bírálat a politikai baklövés, még kevésbé a nyilatkozat tartalma miatt. Ennek a legegyszerűbb elképzelhető magyarázata az, hogy a jobboldal külpolitikai szakemberei egyetértenek Balázs Péterrel, valóságismeretük és lélektani érzékük pedig pontosan ezen a szinten van, tehát nem érzékelik a hibát. (Még ha nem volna a magyar-szlovák együttélés története olyan, amilyen, akkor is elképesztő taktikai balfogás a „tanulj, öcskös” metaforáját alkalmazni egy olyan nemzetről szólva, amelyiknek az önálló léte is épp valamiféle kistestvér-helyzetből született – mármint a csehekkel szemben.) A hazai politikai elitből eddig csak Kerék-Bárczy Szabolcs, az MDF külügyi kabinetjének vezetője beszélt egyértelműen: „a szlovákok egyszeri sértegetése drámaian lerontja a hazánkról alkotott pozitív képet és az ebből fakadó kedvező tárgyalási pozíciót, amelyet folyamatos jó kommunikációval építettünk föl az elmúlt hónapokban”. Figyeljünk a nyelvtani alanyokra: „lerontja” – „építettünk”. Balázs Péter oszlopos részese volt annak a többes szám első személynek, amelyik kedvező pozícióba juttatta Magyarországot. Már csak ezért is rejtély, hogy miért rombolja le ugyanezt másfél óra alatt. Miért dolgozik a saját kormánya, sőt, önmaga ellen? Kerék-Bárczy Szabolcs nem firtatja az okot, de más se keresi a nagy nyilvánosság előtt, hiszen nincs is rá ésszerű magyarázat az ismert tények alapján.

A következőkben ezért két magyarázattal próbálkozom, az egyik az ésszerűtlenséget kalkulálja be, a másik az ismeretlen tényeket. Össze is fonódhat a kettő.

Az egyik: Odehnalnak (például) nincs igaza, mert Balázs Péter nem tudta, mit cselekszik a szavaival. Éppenséggel teljesen komolyan gondolja, amit mond. Hogy ezt jobban megértsük, nézzük az életrajzát. A „harminc év” nem egészen pontos, hiszen első szorosabban vett diplomáciai kinevezéséig, 1993-ig külgazdasági vonalon dolgozott. Karrierje egy ideig feltűnően párhuzamos Orbán-kormánybeli elődjének, Martonyi Jánosnak a pályájával. Az előző rendszerben mindketten nyugati kapcsolatokat fenntartó vállalatnál kezdték (Elektromipex, illetve Masped), mindketten brüsszeli megbízatást kaptak, majd mindketten főosztályvezetők lettek a Kereskedelmi Minisztériumban. Az új rendszerbe zökkenőmentesen illeszkedtek be, az Antall-kormány idején Martonyi a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának (Balázs itt osztályvezető), illetve a Külügyminisztériumnak volt közigazgatási államtitkára, Balázs pedig az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumnak. Ránézésre szinte véletlen, hogy végül is egyikük jobb-, másikuk baloldali kormányban lett végül külügyminiszter. De nem egybeesésekről van szó: ezt a nagyon jól képzett technokrata nemzedéket (s idetartozik például Németh Miklós vagy Medgyessy Péter is) tudatosan arra trenírozták, hogy Magyarországot a Nyugathoz, pontosabban Nyugat-Európához közelítse. Nem egy majdani változás után, hanem jelen időben, külpolitikailag az adott rendszerrel, belpolitikailag a rendszeren belül.

Főleg a lengyel szükségállapottól kezdve Magyarország egyedül maradt mint szalonképes reformkommunista állam, a szovjet tömb Nyugatnak mutatott kirakata és kétirányú közvetítő, nem utolsósorban pedig mint a műszaki hírszerzés bázisa, mint azt Kenedi János elemzi a szakértői bizottság jelentésének előszavában. Magyarország ekkor valóban közelebb volt „Európához”, mint a térség többi része, s ekkor, 1990 előtt halmozódott fel az az előny, amely így-úgy egészen az ezredfordulóig megmaradt. Ekkor voltunk regionális „éllovasok”, se előtte, se utána. Az említett gárda tagjai joggal gondolhatták, hogy a magyar előny felhalmozásában oroszlánrészük volt, azaz „mi” – értve rajta saját magukat és Magyarországot – vagyunk a nagy, okos, européer báty, aki szépre-jóra taníthatja például a kis golyhó szlovákokat. Ez a reflex évtizedek alatt vésődött be, és az ezredforduló után kapott pofonok sem voltak elegendőek ahhoz, hogy kioltsák. A Kádár-korszakban meggyökeresedett européer önbizalom egyébként kiválóan harmonizál a két világháború közötti állami propaganda lesüllyedt kultúrjavaiból összeálló kommersz nacionalizmussal, például a kultúrfölény-tudat maradványaival.

A másik változat: Odehnalnak (például) teljesen igaza van, Balázs Péter tudta, mit cselekszik. Mi nem ismerjük a valódi indokot. Ami alább következik, nem is annyira magyarázat, inkább csak elvont magyarázattípus. Hazánk 1990 utáni történetének számos olyan fordulata pusztán azért homályos, „megmagyarázhatatlan”, mert az értelmezéshez magyarázathoz szükséges adatokat minden erővel visszatartják. Ilyenkor, ha megkérdezzük: „cui prodest”, csak olyan válasz adható, hogy kinek nem használt. De azt nem tudni, hogy kinek állt érdekében és miért. Igen kis számú és hallgatag beavatotton kívül senki sem tudja például, ki és miért verette meg Szász Károlyt, ki hallgatta le az őszödi beszédet, miért követte el Gergényi Péter ordító szakmai hibák sorát már a 2006. október 23-i gyűlés biztosításának előkészítésében. És a többi. Minden esetben van valami, nevezzük X eseménynek, amire csak következtetni lehet, mint egyik égitest létére a másik pályájának furcsaságából, de szabad szemmel látni nem. A szécsényi találkozó, bármit harsogjon is az ellenzéki sajtó, inkább a Bajnai-kormánynak volt siker, mint Ficónak, aki nem ért el az égvilágon semmit, sőt, agresszív fellépésével magát égette. (Diplomáciánk helyében például privát online csatornákon terjeszteném azt a felvételt, amely a nógrádi utcákon végigszáguldó furgon nyitott ajtajában álló, gépkarabélyos szlovák biztonságiról készült – hadd tudják mások is, kivel van dolgunk.) Aztán megtörtént X esemény, és Balázs Péter olyat mondott, amivel saját kormányának píársikerét semmissé tette, pozícióját rontotta. A maga és egy másik, ismeretlen tényező szempontjából teljesen logikusan, csak mi nem értjük a logikát.

Akár ez, akár az, mindkét változat a harmadik köztársaság veleszületett betegségére utal, és jó, ha csak ennyire súlyosak a következmények.

Az írás az Élet és Irodalom legfrissebb számában jelent meg.