Arról, hogy mennyire szar

Futaki Pál | 2009. december 10. - 07:44 | Vélemény
Átlagos hétköznap reggel a Lajtán innen, egy helyközi buszjárat fedélzetén, néhány héttel a szeretet ünnepének nevezett gigantikus giccsfesztivál előtt, sötét van, nagyjából, mint egy fekete lyukban, cipőnkön a Csallóköz lucskos sara csillog, civilizált álarcunk bambán félrecsúszva az általános álmosságban. Zötyögünk bele a napba, a rádióból nyálas melódiák csordogálnak, de többnyire elnyomja őket a nehéz motorzaj. Odébb néhány asszonyság olyan felszabadult és kedélyes beszélgetést folytat, mintha nem is ebben a nyomorúságosan tömény sötétségben tapogatóznánk mindannyian: szinte már gyanúsan vidámnak tűnnek, irigylem őket, ahogy valószínűleg reggeli életuntságukkal küszködő utastársaim többsége. Nem nézünk rájuk, nem nézünk semerre, kábán lebegünk éberség és ájulás határán.

Fordulnánk épp be a végállomásra, az egyik szürke csallóközi városka pályaudvarára, amikor egy tétova gyalogos váratlanul a busz elé lép, mire a buszvezető dühödten tapos a fékre. Hogy a gyalogos sorsa mi lett, az már kívül esik a jármű fedélzetén utazók látókörén, meg igazából jobban lefoglalnak bennünket az idebenti események. Az eszeveszett fékezésre mintha az apokalipszis angyalának kürtje szólalt volna meg, minden rettenetes mozgásba lendül körülöttünk, kivált az az őszhajú nénike, aki már leszálláshoz készülődve tollászkodott a két üléssor közti folyosón. Előrelendül, egy pillanatra elrugaszkodik a padlótól, majd teljes hosszában végigvágódik a földön. Hasra érkezik, és akkorát csattan, akár egy tíz méteres magasságból becsapódó krumpliszsák. És elhallgatnak akkor mindenek, egy töredéknyi pillanatra. Látjuk, hogy ott fekszik, nem tudjuk, él-e vagy hal-e, de egy béna pillanatig mintha minden rendben lenne. Aztán hirtelen ocsúdás. Szinte egy emberként rohanjuk le a nénit, rángatjuk karját-lábát, mindenét, tépjük, húzzuk, vonjuk fel a padlóról, és betölt mindent a nyögdécselése. Aztán egyszer csak erőre kap, s nem a mi segítségünkkel, hanem teljesen egyedül, saját erejéből áll lábra. Görnyedten, behajtott térddel és derékkal, de egyfolytában azt ismételgetve, nem esett semmi baja. Egy emberként lélegzünk fel, a gyengébb idegzetűek csak most ijednek meg és kezdenek óvatos, titkolt remegésbe.

Na és akkor megszólal a nagyfőnök.

Aszongya, KI VOLT AZ A HÜLYE. Ordítva persze, mert másképp aligha lenne értelme. Nyilván úgy gondolja, ki volt az a hülye, aki nem volt képes ellene szegülni a fizika törvényeinek, nevezetesen a tehetetlenségi erő és a nehézkedés szabályainak, aki ENNYIRE SEM képes azért, hogy mindannyiunk szeme fénye, a reggel fél hetes járat vezetőjének ne okozzon bosszúságot. Aki nem veszi figyelembe a kivételesen érzékeny buszsofőr lelkivilágának sérülékenységét, aki ilyen pimaszul belegázol az ő reggeli békességébe. Mikor megunja a hülyézést, annyit tesz még hozzá üvöltve: ÉS MÉG NEKI ÁLL FELJEBB?! Az elkövető ekkor már nem hever a két széksor közötti folyosó padlóján, ezért fizikailag nem kizárt, hogy neki áll feljebb, s ezt a buszvezető valószínűleg jól látja onnan, a vezetői székből, jobban mint mi, akik legszívesebben már leszállnánk, és, látva, hogy mindenki megúszta maradandó testi sérülések nélkül, a lehető leggyorsabban elhúznánk innen. De amíg mindenki le nem kászálódik, egy kicsit még hallgathatjuk a sofőr úr szabatos fröcsögését.

Azok a naiv barmok, akik ezen megbotránkoznak, s akik belátják ugyan, hogy ez csak egy közhelyes, jelentéktelen történet, ahogy az sem több üres közhelynél, hogy ilyesmi tulajdonképpen csak a Lajtán innen történhet meg, de mégis alapos csömör fogja el őket ilyen esetekkel találkozván, nos, az ilyen szerencsétlenek nyilván nem valóak ebbe a villámgyorsan fejlődő, már-már paradicsomi országba, ahol az önzés és a sértődöttség (egy régi német gondolkodó úgy nevezné: ressentiment) az úr. A hülyéi még mindig úgy gondolják, a legnagyobb ellenségünk bizony az a jeges űr, ami közöttünk van. És még nekik áll feljebb.