Terítéken a hatalom perverzitása

Futaki Pál | 2010. január 21. - 20:04 | Vélemény
A leglenyűgözőbb az egészben az a természetesség, ahogy csinálják. Könnyeden művelik, szemrebbenés nélkül. S mi más bátorítaná őket erre a laza természetességre, mint az a jól működő közlanyhaság, ami a hatalom képviselőinek olyan bájos tehetséggel ad újra és újra vérszemet. Érzik, hogy a mélyben a félelem borongós erői nekik dolgoznak, s elég messzire elmehetnek, amíg megmaradnak a legfőbb hatalom felé tanúsított szent lojalitás keretei között. A legfőbb hatalom pedig már csak saját magával szemben kell, hogy lojális legyen.

Általános elvárás, hogy senki ne firtassa a „belső ügyeket”. A nyilvánosságnak annyit kell tudnia, amennyit a hatalom kiszivárogtat: a többi csak hazugság, félrevezetés, mocskolódás, lejárató kampány. S mivel a hatalomnak nem áll a rendelkezésére valamirevaló sajtópropaganda a civil szférában, ahhoz nyúl, ami kéznél van: az állami médiához. Azzal pedig, egyelőre legalábbis úgy tűnik, azt csinálhat, amit csak akar: szétcincálhatja, megalázhatja, kiforgathatja, lezüllesztheti. Kiélheti rajta minden sajtóuralmi hajlamát, a legferdébbeket is akár, a legönkényesebb módon. Kipenderítheti a kényelmetlen riportereket, kisajátíthatja a vitaműsorokat, ellehetetlenítheti a híradót. Végül pedig, ehhez már nem kell sokkal több elszánás, a lojalitás Prokrusztész-ágyába kényszerítheti a kisebbségi adást is.

A hatalom kétfajta kiegyensúlyozatlanságot ismer: jó kiegyensúlyozatlanságot és rossz kiegyensúlyozatlanságot. Az előbbi híven teljesíti a kormány vágyait, melyek szerint az állami televízió úgy szolgálja az államot, ha kizárólag a hatalom áldásos tevékenységéről tudósít, a vezetők szájíze szerint. Az utóbbi számos formában jelentkezhet, ezeknek a formáknak azonban van egy egységes jegye: a hatalommal szembeni tisztelet elégtelensége. A hatalom nem engedheti meg, hogy saját udvarában a különféle szabados elemek teljesen felügyelet nélkül garázdálkodjanak. S hogy ezt demonstrálja, olykor irracionálisnak vagy túlzónak tetsző megelőző csapásmérésekhez kell folyamodnia.

Az egyetlen szempont az egységesség megőrzése, s ennek a célnak olykor ártatlan áldozatai is lehetnek. Például egy díjazott kisebbségi vitaműsor, amelynek szerkesztői az eddig napvilágot látott hírek szerint semmi igazán bűnös dolgot nem tettek, mindössze szabadon engedtek beszélni néhány embert. Ezek az emberek, nem isteni sugallat alapján prédikáló próféták, hanem halandó szlovákiai magyar civilek lévén valószínűleg nem a színaranyba öntött igazságot, hanem csak saját, nyilván számos pontban sántító véleményüket mondhatták el a kamerák előtt. Arról pedig, hogy a Terítéken szerkesztői ne lennének tisztában az audiatur et altera pars klasszikus szabályával, senkinek nem lehetnek kétségei, aki valamennyire ismeri őket meg a műsorukat. Sokkal komolyabb aggályok merülnek fel e téren a közszolgálati televízió politikai vitaműsorainak szerkesztőinél, akiknek politikai hitelességéért és elfogulatlanságáért nem sokan adnának egy lyukas garast ennek az országnak a józanabb polgárai közül.

Mégis hihetetlen, s ebben valószínűleg a kormányfő mélységesen egyetértene velem, hogy ebben az országban, ahol a kisebbségek olyan kiterjedt jogokkal bírnak, hogy azok fokozása már nem lehetne elérhető a többségi nemzet jogainak csorbulása nélkül, ebben a szuverén, erős és stabil mintaköztársaságban ilyen bizonytalanságban kelljen dolgozniuk a közszolgálati televízió profi szerkesztőinek, illetve ilyen bizonytalanságban és a kiszolgáltatottság tudatával lehessen csak nyilatkozni a közszolgálati televízió kisebbségi vitaműsora vendégeinek. Vagy ez is talán afféle „belső ügy” lenne, amihez a hétköznapi adófizetőnek semmi köze? Ez esetben a „közszolgálati” televízió vételét bőven elég lenne a kormány tagjai számára biztosítani. Aztán kedvükre tobzódhatnak a saját híg dicsőségükben.