Büdös pénzmosodák
A nagy leleplezés annak a Robert Ficónak a nevéhez fűződik, akinek kormánybeli kollégái közel négy éves kormányzásuk alatt feltehetően sokkal többet loptak és lopnak, mint összességében mindazon politikusok, akik a szlovák állam 17 éves fennállása alatt az állami vályú közelében tartózkodtak.
A nagy leleplezés továbbá egy olyan a társadalmi közegben esett meg és keltett igencsak finnyáskodó, szemforgató reakciókat, amit az a köznépi szlogen jellemez, hogy a korrupcióval, a pénzmosással az a legnagyobb baj, hogy kihagyják belőle az embert…
Mert ugye, köztudott, miként kell lezsírozni mostanság is egy-egy állami vagy uniós pályázatot? Kikhez, milyen bennfentes végrehajtókhoz, pénztárosokhoz kell fordulniuk, például az önkormányzatoknak, cégeknek, civil szervezeteknek, hogy sikeresek legyenek egy-egy megmérettetésen. Természetesen azokhoz, akik az uniós vagy az állami pénzeket, vagyis az adófizetők pénzét osztogatják. Ha tehát a szerencsétlen pályázó nem akar folyamatosan az élhetetlen lúzer szerepében vergődni, előbb-utóbb ráfanyalodik, hogy felkutassa a megfelelő kapcsolatot…
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy bármely zavarosban halászgató szerecsent a sajtónak kellene megmosdatnia. Mindössze azt kellene tudatosítani a sajtónak és a köznépnek is, hogy egy olyan helyiségben, ahol napirenden belecsinálnak a ventilátorba, mindenki „ragyavert”, vagyis urambocsá! szaros. Akárcsak Fico, ha a mégannyira azon tüsténkedik is, hogy másokra – egyáltalán nem véletlenül a választások küszöbén –, egyik legnagyobb politikai riválisára kenje, amitől maga is bűzlik. Mégpedig egy rendszerhibának köszönhetően. Amely hibának csak egyik, persze korántsem elhanyagolandó szegmense, hogy olyan gumitörvény szabályozza a pártfinanszírozást, a pártok gazdálkodását, ami a hatékony ellenőrzés tekintetében körülbelül annyit ér, mint halottnak a csók. Elég annyit tudni a vonatkozó jogszabályról, hogy ez idáig egyetlen pártvezetőt sem csuktak le pénzmosás miatt.
Ellenkező estben persze esélyük sem lenne a pártoknak egy-egy választási kampányban. Amelyekben a politikai marketing fehéren-feketén is létező pénzügyi szabályai szerint egy-egy parlamenti mandátum körülbelül 150-200 ezer euróba kerül. Értsd, amennyi parlamenti mandátumhoz jut egy párt, általában annyiszor ennyi pénzt költ el! Márpedig ennyi pénzt lehetetlen felhalmozni pusztán abból a bevételből, amit a parlamenti pártok a törvény szerint az állami költségvetésből évente inkasszálhatnak...
Mégis mi akkor a teendő pártfinanszírozásilag? Egyrészt a vonatkozó jogszabályokat kéne szigorítani. Tudni kell azonban, ezt csakis maguk a „bűnelkövetők“, vagyis a pártok parlamenti képviselői tehetik meg. Nehogymá´ megtegyék! Másrészt, kéretik normálisan működtetni a bűnüldözési meg az igazságszolgáltatási mechanizmusokat. Ami, nem mellesleg a mindenkori kormánypárti politikusok kötelessége! Ha pedig nem akaródzik, már pedig úgy tűnik nem igen, tessék kiröhögni és mielőbb melegebb vidékre küldeni az olyan politikusokat, akik számára csak a riválisok, azaz más pártok tolvajai, pénzmosodái büdösek…
Az írás az Új Szó hétfői számában is megjelent.
