A Fico nevű hurrikán

A Fico által kirobbantott pártfinanszírozási botrány igazából egy mondvacsinált szenzáció: a miniszterelnök úgy döntött, odavet egy zsíros koncot a sajtó mohó vérebeinek, ne csak az ő megtépázott, januári munkája során „sikert sikerre halmozó” csapatát „kényeztessék”. Mert, ugyebár, mi mindenre nem jó ez a fránya sajtó, amit máskor annyira utálni illik?

A dolog pikantériája pedig az, hogy a leleplezésben, mármint a Dzurindáék körüli ingoványos pénzügyek feltárásában, nem sok újdonság rejlik.

Az előző kormánykoalíció tulajdonképpen a hasonló gyanús ügyletek miatt nem maradhatott további négy évig kormányon, ezek miatt a kis „seftek” miatt veszítette el hitelét az emberek körében. Az ellenzékben töltendő évek szolgáltak volna arra, hogy az SDKÚ és szövetségesei újragondolják magukat, új arcokkal, új gondolatokkal, megtisztulva vegyék fel a versenyt a populista Smerrel és annak szégyenletes partnereivel, a „tolvajokkal és sovinisztákkal”, ahogy nemrégiben Braňo Ondruš, a Smer „főideológusa” nevezte a koalíciós kisinasokat.

Alig fél évvel a választások előtt egyre bizonyosabb, az előző kormánykoalíció tagjai képtelenek erre az átformálódásra: most már tulajdonképpen semmin nem változtat, ha Dzurinda nyugdíjazza is magát, hiszen Robert Fico nagyon jól időzítve dobta be az adu ászt, nyilván már tűkön ülve várta, mikor hozakodhat végre elő vele. Az SDKÚ-nak ez a rövidke idő nem lehet elég rá, hogy ebből a csapásból felépüljön – a csapás pedig nem annyira azért végzetes, amiről szól, hiszen hogy az SDKÚ nem kevésbé csalók és ügyeskedők gyülekezete, mint bármelyik hasonló pozícióba eljutott hatalmi szervezet, afelől nem lehetett eddig sem kétsége senkinek, a maradék tizenöt százaléknyi SDKÚ-szimpatizáns azokból az emberekből tevődött össze, akik vagy személyes érdekeik által kötődtek/kötődnek a párthoz, vagy nem találtak más alternatívát a Smerrel szemben; a csapás tehát nem azért végzetes, mert új dolgokat tudtunk meg Dzurindáékról, hanem mert kiválóan időzítették és kiválóan tálalták: megint bebizonyosodott, hogy Robert Fico a pragmatikus politika nagymestere, akivel jelenleg Szlovákiában, akár tetszik, akár nem, senki nem veheti fel a versenyt.

De azért nem hugyozzuk magunkat össze Robert Fico zsenialitásán, a mesteri kampányfogásokon túl ugyanis felsejlik a demokráciát napirenden kiforgató, közéleti jogköreivel úton-útfélen visszaélő, a fél országot hideg számítással az orránál fogva vezető machiavellista kisdiktátor nem igazán megnyugtató képe. Félelmetes, hogy miközben Fico nyomozósdit játszott, a jónép lélegzetvisszafojtva várta a sorozat következő epizódját, az pedig mintha senkit sem zavart volna, hogy egy miniszterelnöknek talán nem az volna a legfőbb dolga, hogy az ellenzéki pártok pénztárcájában kotorásszon. Arra egy jól működő demokráciában ott vannak az illetékes ellenőrző szervek. Fico azonban tudta, az emberek szeretik a vérszagot, szeretik a botrányt, s ha ő játssza a gonoszokat leleplező hőst, annál jobb így mostanság alig történhet vele. S hüpp-hüpp-hüpp, barbatrükk, nagyjából egy időben a Fico-féle krimisorozat hétfői epizódjával Pavol Paška bejelentette a parlamenti választások dátumát…

Most már csak Mikuláš Dzurindáról kellene szólni néhány szót, ami bizony, mivel nem felejtettük el, hogy hívták ennek az országnak a reformer-kormányfőjét, nem hálás feladat: ő az idei maszkabálon bizony a falu bolondjának öltözött. Fico végtelenül hálás lehet neki, hiszen az egykori miniszterelnök szinte ellenkezés nélkül hagyta, hogy hülyét csináljanak belőle, s ezzel tulajdonképpen megnyerte a választásokat a Smernek. A magyar kártya kezdett fárasztó lenni, de Fico feltalálta magát, az SDKÚ pedig bájosan asszisztált a sikeréhez.

A tolvajok és soviniszták pártfogójának hívei állva tapsolnak.