Abszurdisztánban a helyzet változatlan

Vendégkommentár | 2010. február 4. - 21:17 | Vélemény
A Súlyszivárványt olvasom. Több hete, de majdnem mindennap. Kis adagokban, mert a sok megártana. Ez nem Pamuk Hója, amit egy szuszra el lehet olvasni, miként azt meg is tettem, a karácsonyi ünnepek alatt és után, és megértettem valamit a mai török világ tudathasadásából – és a miénkéből is. Igazi abszurdisztán itt is, ott is. De erről egy kicsivel alább.

Előbb még vissza a rejtőzködő, nagy amerikai író, Thomas Pynchon regényéhez, amely szintén abszurdisztáni világba kalauzol el bennünket. Ebből a tömény prózából tényleg elég naponta fél decivel, bár most, a négyszázadik oldalt is elhagyva, kezdek rákapni. Nem is gondoltam volna, hogy így lesz, amikor beléptem ebbe a monstruózus szövegkáoszba. Néhány napig csöndben, de intenzíven káromkodtam. Azóta a regény hatalmas nyelvi ereje és nyelvi fantáziája mind jobban magával ragad és sodor a még távoli végkifejlet felé. Ha kalapot viselnék, sűrűn emelgetném Széky János előtt. Nem akármilyen műfordítói teljesítmény ez! Másrészt… Megsaccolnám, ha lennének hozzá eszközeim, hogy hány magyar olvasója van és lesz ennek a regénynek. Nem arra gondolok, hogy hányan vásárolják meg, hanem hogy hányan olvassák tényleg el. Íme, a 20. század végi regényirodalom két pólusa: Pamuk és Pynchon. Pamuk helyébe írhatnék néhány más nevet is, Pynchon helyett valószínűleg egyet sem. Talán valamit ez is elárul a Súlyszivárvány egyszeriségéből.

Az egyik felvidéki magyar hírportál buzgalmának köszönhetően megint a célkeresztjébe kerültem néhány eszelős, fundamentalista magyarnak, a máskülönben már rég lecsengett debreceni Wass Albert-szoborállítás miatt. Csak találgatni tudom, mi lehetett a portál célja ennek az afférnak a fölmelegítésével. Kaptam hideget, meleget, főleg hideget, azon a nyelven, amely a mai vérjobbos „kultúrára” oly jellemző. Meg egészen nevetséges vádakat is. A fórumozók között akadt olyan is, aki, mint a nemzet elárulásának csalhatatlan bizonyítékát, azt vetette a szememre, hogy az unokám angol oktatási nyelvű iskolába jár. Holott, szegény, még hároméves sincs. Nehogy azt higgyük tehát, hogy a felvidéki magyarisztánban kisebb az Isten állatkertje, mint másutt

De nem erről akarok írni, ezt csak úgy a margóra… Hanem hogy éppen azokban a napokban olvastam Orhan Pamuk regényét, s értettem meg belőle, hogy a fundamentalizmus nem valamiféle török vagy iszlám válságnak a szindrómája, hanem az egész mai „világállapoté”. Hogy a fundamentalizmus egyfajta – meglehet torz, ámde érthető – válasz arra az általános értékválságra, arra a világállapotra, amelyet másfél évtizeddel ezelőtt Nádas Péter nagyon találóan úgy jellemzett, mint amelyben „az utópia undora az utópia hiányával néz farkasszemet”. Hogy ez az értékválság egyben magyar válság is, aligha lehet kétséges. A Wass Albert-kultusz ennek a magyar válságnak az egyik tünete.

A rendszerváltást követő húsz év magyar történelme, minden pozitívumai mellett, láthatóvá tette azt az ürességet, cinizmust, pénz- és hataloméhséget, a minimális társadalmi szolidaritás hiányát is, amelynek következményeképp a nemzet atomjaira hullik. Másfelől, éppen azt a válságot látva, sóvárognak sokan nemcsak létbiztonságra, hanem megbízható értékekre is.

A Wass Albert személye körüli ádáz polémiák nem az irodalomról szólnak. Nem is arról, hogy az erdélyi író náci volt-e vagy mégsem. Inkább arról, hogy akik a hitükben, magyarságukban, a szülőföldjük iránti ragaszkodásukban veszélyeztetve érzik magukat – a felvidéki és az erdélyi magyarok ilyenek -, azok számára Wass Albertnek „üzenete” van. Egyszerű, ámde érthető üzenete, hogy Karinthy Szabolcska-paródiájára utaljak. „A kő marad.” És az egyszerű felvidéki magyar olvasó fütyül rá, ér-e valamit és mennyit ér ez a romantikus nemzetszemléletből örökölt magyarságkép Ady, Németh László, Szekfű Gyula, Bibó István és mások Wass Alberténél jóval összetettebb nemzetképével összevetve. A lényeg az, hogy hozzájuk képest Wass Albert magyarságképe egyszerű és érthető. S ha valaki ezt kimondja, az olyasmit tesz, mintha el akarná rabolni tőlük az írót, s vele együtt a reményt, hogy a kőnek mégis maradnia kell.

Grendel Lajos, litera.hu