Ave Orbán
A „Harc a kétharmadért” című politikai thriller akkor válik majd igazán érdekessé, ha a Fidesz arra kényszerül, hogy szövetségest keressen. A mélyreható magyar válság megoldására erős központi hatalomra van szükség, ebben manapság már nem sokan kételkednek Magyarországon. Egy normálisabb országban ilyenkor szóba jöhetne egy nagykoalíció, amely kompromisszumos alapon helyrerázza a gyengélkedő gazdaságot, felpezsdíti a nemzet vérkeringését. Mivel Magyarországon ez teljesen lehetetlen, az egyetlen megoldás, hogy az egyik oldal (ti. az „igazak”) veszik a kezükbe a gyeplőt. Ave Orbán. Mindez pedig egyértelműen azt mutatja, hogy Magyarország (vagyis a magyar társadalom politikai ideálja) közelebb áll a putyini modellhez, mint a nyugati demokráciákhoz, és még csak a közjogi rendszert sem kell felforgatni, hogy mindez kiütközzön. Persze mindez manapság nem hoz különösebben lázba senkit, aki a magyar politikát figyeli; közel állunk hozzá, hogy a nyugati típusú demokrácia csődjét Magyarországon igazából evidenciaként kezelhessük.
Van azonban néhány kisebb erő, amelyek még profitálhatnak ennek a magyar viszonyok között anakronisztikusnak tetsző pluralista demokráciának a játékszabályaiból, nevezetesen azáltal, hogy asszisztálnak a Fidesznek a kétharmadhoz. Az utóbbi időben jelentős konszolidációs folyamatokba bocsátkozó Jobbik, illetve a saját magát előszeretettel túldimenzionáló s nemrégiben kissé eleszdéeszesedett MDF lehetnek Orbánék vazallusai; ne legyenek kétségeink: akárhányszor elhatárolódhattak egymástól ezek a pártok keresztbe-kulcsba, ha esetleg majd koalíciós tárgyalásokra kerül a sor, gyorsan rájönnek, milyen fontosak egymásnak. Orbán Viktor könnyen kerülhet olyan ellentmondásos helyzetbe, mint amilyenbe szlovákiai alteregója, Robert Fico került 2006-ban: a szélsőségeseket kell felvállalnia a minél nagyobb hatalom érdekében. Fico mára bebizonyította: megérte neki, hiszen gyakorlatilag korlátlan hatalma van a kormányban, a két kis koalíciós partner étvágyát könnyedén kielégítheti némi odavetett alamizsnával, a nemzetközi fanyalgás pedig elég hamar alábbhagyott. Kell tudni nagyokat nyelni. Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy Orbán Viktor legalább olyan dörzsölt politikus, mint Robert Fico. Valószínűleg sokkal elfogadhatóbb lenne a társadalom szélesebb rétegei számára is egy, a méregfogától megfosztott, ártalmatlan, szigorúan ellenőrzött Jobbik a kormányban, mint egy balliberálisokkal hígított, gyanús Dávid Ibolya-féle projekt.
Ezekkel a fejtegetésekkel tulajdonképpen egy a baj: nem arról szólnak, milyen megoldások lennének jobbak az országnak, hanem csakis arról: mi lenne jobb Orbán Viktornak, az esetleges társadalmi deformációkról pedig nem nagyon vesznek tudomást. Mintha a minden hű fiát a kebelére vonó Atya java egyben mindenki (az „emberek”) javát jelentené; pedig azt az időt, amikor ezt csak így szabadott látni, sötét középkornak szoktuk nevezni.
