Politikai gyermekkor

Nem csupán azért csudijó, hogy négyévente bizonyos szinteken a választások által az állampolgár kifejezheti akaratát, kritikáját, véleményét az őt képviselő személyek munkájának iránybeli, minőségi és mennyiségi mutatóival kapcsolatban, mert azzal – remélhetőleg – hat és visszahat saját és közössége helyzetére, lehetőségeire.

Azért is jó ez az időszakos cirkusz, mert ilyenkor a tisztelt és tisztelhetetlen politikus perszónák is újraélik gyerekkoruk bizonyos szakaszait. Azt pedig fölöttébb mulatságos szemlélni, hogy egy-egy politikusembrió milyen fejlődési fázisokban hogyan viselkedhetett.

Beszédes, ahogyan pl. Szlovákiában a Szlovák Nemzeti Párt szinte egész apparátusa majdhogynem egységesen tér vissza a háromévesekre jellemző dackorszakba. Nekik ilyenkor semmi nem elég jó, de mivel értelmi magyarázat nincs, csupán érzelmi alapon fejezik ki hisztériájukat. Aztán a következő dackorszak már valamivel artikuláltabb, ilyenkor már képesek azt is megfogalmazni, hogy ők valamit úgy akarnak, mert úgy akarnak és punktum. Akár van értelme, akár nincs. Mostanság pl. azt akarják, hogy a suliban himnusszal induljon a nap, jobboldali létükre folytathassanak szélsőbalt megszégyenítő centralizált és uniformizált, direktív állampolitikát vagy csak egyszerűen száműznék az idegen szavakat a lyúbozvucsná szlovencsinából. (Utóbbi nem feltétlen baj, csak a cseh és magyar nyelvújításhoz képest is késett annyit, hogy lehetetlen legyen az SNS módszereivel kezelni a kérdést. Én mondjuk nehezen képzelem el, hogy Ján Slota mit tankol, amikor lyudoví szamochodba /értsd Wolksvagenba/ ül. Mert naftát vagy benzint bizonyára nem...)

Másik kedvencem, amikor valaki nem hallgat a szép szóra, először megtapasztalja saját kárán a bajt, aztán úgy tesz, mint aki feltalálná, amit előbb javasoltak neki. Lásd, hogyan nem lépett korábban az MDF és a SZDSZ. Mintha nem lett volna elég figyelmeztető jel, hogy így hazavágnak két pártot, valamint a magyarországi jobbközép és liberális képviseletet. Most próbálnak összefogni, hogy mentsenek valami menthetőnek látszót. Noha korábban is együttműködhettek volna. Talán a Jobbik is nehezebben lehetett volna „jobbik” és az én mesém is tovább...

Az abszolút győztes nálam a gyerekes megnyilvánulások – ennél azért hosszabb – listáján az ígérgetős korszak. Mint szigorú, de szerető anyucinak, szépen mindenki mindent hajlandó megígérni, csakhogy még egy kicsit a játszótéren hancúrozhasson. Kettős állampolgárságot, adócsökkentést, adóeltörlést, olcsóbb üzemanyagot, még jobb nyugdíjrendszert, szociális biztonságot, takarítást, rendrakást (kezdhetnék talán a gyerekszobákkal...), világbékét, napos időt, meleg esőt, miegymást.

Ami viszont már csöppet sem szórakoztató, hogy mi szülők-választók, ugyanolyan dilettánsok tudnunk lenni, mint gyermekeink, a politikusok. Mert következetlenek vagyunk. Nem kérünk rendszeresen számon minden reális és irreális ígéretet! Nincs hozzá elég energiánk, kedvünk és módszerünk sem. Pedig az én lányom akkor mehet csak lovagolni, ha kész a leckéje, zongorázott fél órát, rend van a szobájában és az udvaron összeszedte a kutyagumit. S láss csodát, elég volt egyszer- kétszer nem elengedni, azóta kész a lecke, zongorázott 25 percet, mondjuk, hogy némi rend van a szobájában és a kutyagumit belepte a hó... Nem állítom, hogy rövidtávon nem faragtam rá szülőként, mert előre kifizetettem a lovasórákat, hosszabb távon azonban nem kell könyörögnöm. A gyerek, ha jót akar magának, egy-egy mosoly vagy szemöldökráncolás után teszi a dolgát. Majd hódolhat kedvenc időtöltésének. Ami nekem jó. Az is, hogy boldog, és az is, hogy megtanulja elvégezni és becsülni a saját és más munkáját, és bla-bla-bla, ahogyan ő kamaszosan fogalmaz a felnőttekkel szemben...

Jut eszembe: Szent ég, mi lesz még itt, ha a rendszerváltott európai államok politikusai szakmai kamaszkorukba lépnek, s túltengnek majd a politikai hormonjaik...?!