Adalék a pártkatonák lányos zavarához

Nem tudom, illik-e kommentekről kommentárt írni, most azonban elengedhetetlen fontosságúnak tartom hűséges hozzászólóinkat kitüntetett figyelemben részesíteni, lévén, hogy tünetértékű megnyilvánulásokat produkáltak a Seres-féle cikk kapcsán. Volt persze ennek a cikknek egy paraméteres előzménye, e sorok írójának tollából, s ez utóbbi, átvett írást némi fantáziával valóban akár eme előzmény kritikájaként is olvashatnánk (még ha kétlem is, hogy Seres Lászlónak épp az én, A Vezérrel nem tréfálunk című pamfletem szolgált volna kiindulási alapul szövege megírásához). Bárhogy is legyen, a hozzászólókban maga a tény, hogy két különböző szólamú és alapállású cikk ugyanazon portál ugyanazon rovatában egymást követően jelent meg, kiverte a biztosítékot. A jelenség felvetette kérdést kétféleképpen is megfogalmazhatnánk: ezek a zavarba jött nicknevek vajon soha nem értették a pluralizmus alapelveit, s ennek következtében soha nem hittek azok működésében, vagy csak ennyire magukévá tették (s már a jelen viszonyokra alkalmazták) a minden oldalról hangoztatott előrejelzéseket (melyeket bizonyos formában, felesleges lenne tagadnom, egyes cikkeimben magam is megtámogattam) a magyar nyelvű pluralista vitakultúra jövőjének veszélyeztetettségéről?

Nem hiszem, hogy a fejleményekkel kapcsolatban bárkit védeni kellene: sem Seres Lászlót, sem a Paraméter bármelyik szerzőjét vagy szerkesztőjét, ahogy Orbán Viktort vagy a szocialistákat sem. Amit védeni kell, s érzésem szerint e két cikk egymás után való közlésével ennek a feladatnak a portál eleget tett, az a különbözőség tisztelete, a különféle alapállások egymás mellett való megszólaltatásának lehetősége, természetesen mindennemű szélsőségek elvetése mellett. Szélsőségek alatt pedig a gyalázatos uszításnak és bárdolatlan ellenségeskedésnek azt a megnyilvánulását értem, amely sajnos megállíthatatlanul tombol a hasonló fórumokon, amennyire lehet, visszaélve minden jóindulattal.

Bizonyára vannak, akik soha nem kerültek még ellentmondásba sem környezetükkel, sem saját magukkal; akik nem ismerik a meghasonlottságot; akik egész életükben tévedhetetlenül kitartottak egyetlen álláspont mellett, és soha nem kényszerültek nézeteik felülbírálására; akik valamiféle mennyei ösvényt követnek, amelyről nem térítheti le őket halovány emberi szó; akiknek környezetük szellemiekben olyan szilárd és egységes, akár egy hatalmas, egyetlen kődarabból faragott obeliszk. Irigylésre méltóak az efféle emberfeletti emberek, akiknek valószínűleg az epeköve is sokkal bölcsebb e sorok írójának csökött elméjénél. Egy tökéletes társadalom nyilvánvalóan kizárólag ilyen hibátlan emberekből tevődne össze, amíg azonban egy efféle álomvilágnak híján vagyunk, el kell fogadnunk a különbözőség izgalmait.