A szlovák zeuszocskák agóniája
A Szlovák Nemzeti Párt agóniája című fejezet következik. Mit tehet egy párt, amely még rettenetes belső ellentéteit is legyűrte annak érdekében, hogy végre bekerülhessen a parlamentbe, hovatovább még a kormányba is, most meg lassacskán kicsusszanni látszik onnan? Hiába ismételgetjük napi szinten, hogy a szlovákiai szavazók hajlamosak a teljes agyalágyultságra, amikor az urnákhoz járulnak négyévenként, úgy tűnik, mindent velü(n)k sem lehet eljátszani. Slotáék preferenciái az utóbbi idők sorozatos botrányai után fokozatos csökkenést mutatnak, a legújabb felmérések alapján 2010 júniusában búcsút mondhatnak a parlamentnek. Irány vissza a zsolnai kocsmák füstös mélyére. Addig azonban jön a – mutatis mutandis – kapuzárási pánik. Az igazi ámokfutás. A legeszementebb tervek: Rafael Rafaj a saját képére és hasonlatosságára szeretné gyúrni a szlovákiai embert. S mivel azt elég könnyű felismerni az utcán sétálva, ha a szembejövő épp nem egy Rafaj-szabású, ezért aztán beindulhat a feljelentési láz. Utáljuk a rendetlen embereket, csináljunk velünk olyan rossz dolgokat, amikre bennünket kiválasztottságunk feljogosít. Mi mindent megtehetünk, mert a legitimációnk transzcendens eredetű. Nem kell magyarázkodni. A demokrácia csak egy technikai fogás, amivel dolgozni kell, de ha nem muszáj, nem kell alkalmaznunk.
A Szlovák Nemzeti Párt agonizál. Vagy kimúlik júniusban, vagy egy hosszan elnyúló leépülési folyamat kezdetén járunk. Mindkét esetben azonban magával ránthat még sok mindent és sok mindenkit, akár egy teljesen bekattant Dugovics Titusz. Elvégre ők azok, akik a villámokat és a mennydörgést uralják, a Tátra bérceitől a Duna menti lankákig…