A bányászbéka ugrani készül

Vendégkommentár | 2010. március 15. - 09:20 | Vélemény
Elsietett volna még politológiai rekviemet adni a demokratikus kispártok holtteste fölött. Nem vitás persze, hogy az MDF-SZDSZ pártkettős eddigi kampányteljesítménye – finoman mondva – nem sikergyanús.

A kopogtatócédula-gyűjtés Bokros Lajos jelölőit minden régebbi gondjuknál nagyobb kihívás elé állította. Mindenesetre annyi kockázat nélkül is diagnosztizálható, hogy a Fórum parlamenti bejutására momentán kevesen fogadnának jelentős pénzösszegben. A játszma kétesélyes, de a sanszok mérlege jelenleg vesztőre billent. Persze konkrétabb előrejelzést csak a jelölésfolyamat zárása után – tehát jövő héten – illik adni.

Viszont a Lehet Más a Politika a helyzetéhez mérten nem is nyújtott annyira csapnivaló eredményt. Tovább növeli szerény, de létező fegyvertényeik jelentőségét, ha összevetjük feltételrendszerüket Dávid Ibolyéval. Akinek listája mögött mégiscsak két parlamenti párt van, állami támogatással, országos és helyi székházakkal, hivatásos politikusokkal. Az LMP mindezen infrastruktúra hiányában küzd imponálóan a belpolitikai fennmaradásért. Ám a különbségek dacára is léteznek bizonyos rokon vonások.

Például, hogy az MDF-SZDSZ kiskoalíciónak már, az LMP-nek még nincs akkora országos lefedettsége, szilárd tömegbázisa, amellyel biztosra vehetné az országházi küszöbugrást. Az LMP politizáló értelmiségi klubmozgalomként indult, s ma is inkább az újdonság varázsának, a rendszerkritizáló romantikának a nyomatéka tartja lendületben, mint a professzionális szervezettség. Nem is bír komolyan vehető technikai-logisztikai háttérrel.

Az MDF-SZDSZ kampánykoalíciónak költségvetési pénze, helyisége, eszköze még csak lenne. Sőt, a választási pártfúzió elvileg megduplázta pénzügyi-felszerelési kondícióit. Igen, fegyver és lőszer van, csak épp a hadra fogható katona az, ami a Fórumnál hiánycikk. Az utóbbi ciklus személyi villongásai, belháborúi, kizárásai, feloszlott vagy megszűnt tagszervezetei nem elhanyagolható káderveszteséget okoztak nekik. A szervezeti és/vagy személyi deficit általi terhet pedig csak fokozza a két legnagyobb párt kampánytaktikája.

Cikkíró részletesen kifejtette már: MSZP-érdek az, hogy a Fidesztől balra (vagy középen) rajtuk kívül más tényező ne lehessen. A Fidesz cédulahalmozási rekordjának is bevallatlan-kódolt, indirekt végcélja lehet az, hogy kínálatszűkítéssel növelje pártpiaci részesedését. Tehát minden negatív előfeltétel adott, hogy a hazai pluralizmus kis halai a jobb-és baloldal nagypárti cápáinak gyomrában végezzék.

*

Az utóbbi tíz-tizenöt év a tömbösödés, a belpolitikai választék lassú, de tendenciaszerű beszűkülésének jegyében telt. A főáramú nagypártok folyamatosan kétpólusú rendszer létrehozására törekedtek, melyben önálló, a mérleg nyelve, a nevető harmadik szerepére bazírozó kispártok nem rúghatnak labdába.

A politikai váltógazdálkodás domináns tényezői abban utaztak, hogy a parlament a "kifelé nyitott – befelé zárt" képlet mentén üzemeljen. Egyetlen színárnyalat tudta a múltban (és tudja most is) magabiztosan megtörni ezt a trendet: a szélsőjobb. Mely húsz év alatt immár másodjára képes önállóan zsákmányterületet szerezni a törvényhozásában. Vajon miért sikerül nekik az, amely a nagypártoktól független középerőként domborítani akaró MDF-SZDSZ párosnak, vagy az országos politikát kívülről támadó LMP-nek nehezebben (vagy egyáltalán nem) megy?

Most tegyük félre az MDF-SZDSZ, az LMP és a Jobbik közötti tagadhatatlan (és kibékíthetetlen) ideológiai nézetkülönbségeket, politikai tartalomdifferenciát. Nézzük inkább szervezetszociológiai dimenzióban a problémakört.

A ’90-es években a MIÉP, napjainkban pedig a Jobbik diadalmenetét ugyanaz kövezte ki. Lehetőségük volt arra, hogy különutas céljaik érdekében használják egy nagy párt infrastruktúráját, logisztikai bázisát. Csurka István a MIÉP "pártembriójának" tekinthető, az antalli MDF-en belülről indult Magyar Út Köröket, a posztcsurkai szélsőjobb pedig a Fidesz polgári köreit vehette erre igénybe. Csakúgy, mint a főáramú jobboldal szekértáboros intézményhálóját, holdudvari orgánumait, közösségi tereit.

A Fidesz épp most vonja keservesen le annak tanulságát, hová vezet, ha "hasznos idiótaként" szervezeti territóriumot kínál a hagyományos pluralista diskurzuson belül kezelhetetlen, nemzeti fundamentalista erőknek. A demokratikus (illetve legalább kulturáltabban rendszerkritikus) kispártok, mint az MDF-SZDSZ vagy az LMP nem rendelkeznek ilyen "nagy testvérrel", melynek erőforrásait használva klónoznának önálló infrastruktúrát.

*

Gyakran lehet olyan érzésünk, mintha a politika csupán ideológiák – karizmatikus frontemberek által leképezett – harca volna. Ehhez társul a kommunikáció, az új típusú tömegbefolyásoló hálózatok – online multimédiás felületek - voksszerző varázserejéhez fűzött illúziómámor. A személyiség, az eszme, az üzenethordozó elektronika kétségtelenül fontos tényező. De az óriásplakátos politikusépítő villámkampány, a tévé-és komputerláncokra alapozott szupertrendi agitáció, a racionális-technokrata emblémafej nem helyettesíti a terepmunkát.

Jól példázzák ezt a Bokros Lajos és az LMP röppályáját blokkoló kőkemény gátak. Katonai-hírszerzési analógiával élve: a ’90-évek csalóka nyugati győzelmei – ’91-es Öböl-háború, ’99-es délszláv NATO-akció – azon hitbe ringattak, hogy a csata javarésze műholdak, robotrakéták és bombázógépek által dől el. De jött Afganisztán és Irak. Bebizonyítván, háborút a levegőből és világűrből nyerni hosszútávon nem lehet. Frontvonalban, testközelben harcoló katonák és ügynökök – illetve a lokális miliőben kiigazodó helyi szövetségesek – nélkül manapság képtelenség a stratégiai előnyszerzés.

Ugyanígy van ez pártrelációban is. Helyi beágyazottság, a regionális véleményklímát ismerő káderek és a flexibilis struktúra a siker előszobája. Pláne olyan rendszerben, ahol a listaállítás feltétele az egyéni jelöltállítás. Kispártoknak valószínűleg optimálisabb lenne olyan jelölőszisztéma, melyben nem(csak) egyéneket, hanem pártokat (is) lehetne ajánlani.

Tehát mondhatná a választópolgár: én nem egy konkrét személyt, hanem általában egy párt országos és területi listáját támogatom. Így nem lennének elveszett kopogtatócédulák, hiszen amennyiben egy kerületben csak 749 szelvény gyűlne össze, az is bekerülne "töredékcédulaként" a területi és országos kalapba. De hát nem így van. S ha a nagyokon múlik, nem is lesz így.

*

Végül pedig összegereblyéztem egy-két haszonelvű, pragmatikus érvet amellett, miért rendszerszintű alapérdek az MDF-SZDSZ és az LMP parlamenti jelenléte. Magam egyiknek sem vagyok elfogult híve. Mi több, a fenti két erő homlokegyenest ütközik számos kérdésben. Mégsem érzek ellentmondást.

Hogy egy olyan, liberális preferenciákra nyitott, mérsékelt konzervatív párt, amelyet Bokros Lajos fémjelez, miért nem haszontalan az Országházban, aligha kell hosszasan bizonygatni. Ha a Fidesz-gazdaságpolitikát nem a racionális-piacképes Járai-koncepció, hanem az etatista Matolcsy-recept, és/vagy Bogár László közgazdasági okkultizmusa dominálná, legyen egérútjuk Orbán nyugati értelemben vett konzervatív (tehát gazdaságilag liberális) híveinek.

Jobbközép kispárt azért javallott a Tisztelt Házban, hogy elrettentse a Fideszt a nacionalista-populista kalandorpolitika gyakorlati alkalmazásának még a gondolatától is. Momentán a Fidesz elhatárolódik a Jobbiktól. Immár nemcsak a párt, de holdudvari sajtóhangadói is, méghozzá Széles Gáborral bezárólag. De ugyebár senki nem gondolhatja komolyan, hogy a párt (és szekértáborának militáns ordasai) elvi-morális alapon döntöttek a Jobbik karanténba zárásáról? Pragmatikus taktikai fordulatról beszélhetünk.

Mi garantálhatja, hogy kormányra jutva a Fidesz nem tesz ismét gesztusokat a radikáljobb felé? Csakis az, ha van odabent egy konzervatív konkurens, aki rögtön lecsap a Fideszben csalódott mérsékelt jobbos szavazókra, amint Orbán ismét teret nyit a retorikai szélsőségnek. Így azon választók, akik se az MSZP-re, se a Jobbikra nem szavaznának, nem lennének kénytelenek feltétlenül kitartani a Fidesz mellett.

Az LMP e sorok írójának nem túl szimpatikus képződmény. Rendszerkritikai, sőt rendszerellenes hangvételű balos pártocskaként nem áll közel világnézeti gondolatköréhez. Ugyanakkor a polgári demokrácia és a kapitalizmus híveként kiállok a rendszerbírálat szabadsága mellett. Tudván ugyanakkor: korántsem mindegy a politikai kultúra minőségének tekintetében, hogy a rendszert kik és milyen stílusban támadják.

Az LMP-t nem jellemzi olyan taszító félkatonai, masírozós demokráciagyűlölet, mint a Jobbikot és a Gárdát. Tehát a rendszer perifériájának felhozatalából mégiscsak ők a kisebbik rossz, inkább ők gyűjtsék tehát egybe a rendszerünkkel elégedetleneket.

Rövidre zárva a dolgot: osztom eme analízis végkövetkeztetését. Megfontolásra ajánlván a bizonytalanoknak.

Papp László Tamás, www.hirszerzo.hu